A Tariménes 19. századi fogadtatása (még a hivatalos teljes kiadás előtt) meglehetősen negatív, elsősorban hibásnak tartott struktúrája miatt, mivel a spekulatív összetevők túlnőnek az elbeszélő részeken (lásd Beöthy, idézi Nagy 1998, 146). A későbbi fogadtatás (főleg a szöveg publikálása után) már jóval kedvezőbb. Szerb Antal magyar irodalomtörténetében Bessenyei regényét igen jó és személyes hangvételű műnek minősíti (Szerb 1991, 204, idézi Nagy 1998, 151), de még mindig van egy árnyalatnyi kétség az irodalomkritika és az olvasók attitűdjében. A könyv összetettségét általában elismeréssel említik a kritikusok, és az értékelése elsősorban attól függ, hogy az adott kritikus a különböző összetevők gazdag szintézisét ismeri-e el, vagy pedig a struktúra hiányosságaira fókuszál. Minthogy jelen tanulmánynak nem elsődleges célja az esztétikai érték megítélése, most következő elemzés a szövegben fellelhető utópikus összetevőket emeli ki, észben tartva a mű összetett struktúráját, de nem tagadva, hogy az utópikus hagyomány mellett Bessenyei Tariménese más műfajokba és hagyományokba és besorolható. Az ilyesfajta köztes műfaj meglehetősen általános az utópikus irodalmi hagyományban, így a magyar irodalomban is, ahol Bessenyei művén kívül hasonló összetettség figyelhető meg Jókai A jövő század regénye című művében és Szathmári Kazohiniájában is. A Tariménes a 19. századi magyar utópiatörténet fontos könyve; noha több, mint 120 éven át gyakorlatilag rejtőzködött, az utópikus eszmék iránti érdeklődést táplálta a 20. századi Magyarországon. Az első megjelenése utáni recenzió a Nyugatban Bessenyei legfontosabb munkájának nevezi a könyvet (Joó 1930). Joó szerint (aki Vajthó véleményét visszhangozza), Bessenyei a 18. századi gondolkodás elemeit foglalta össze harmonikus és eredeti módon, amely csúcspontját érte el ebben a műben, így a Tariménes a „magyar állam- és társadalombölcseleti gondolkodásnak egyik legkiválóbb, legeredetibb és legrendszeresebb dokumentuma” (1930). Joó azt állítja, hogy a Tariménes elsősorban nem irodalmi mű, hanem egy filozófiai munka; így az érdemeit nem esztétikai szempontból kell megítélni, mivel Bessenyei nem művész volt, hanem költői vénával megáldott filozófikus gondolkodó (Joó itt Eckhardt 1919-es véleményét tükrözi vissza, idézi Nagy 1998, 117). Más részről Fekete (1989, 193) a Tariménest a magyarországi fantasztikus irodalom „vékonyka, de állandóan csörgedező patakja” forrásának nevezi. Ez rámutat az utópikus szövegek egyik lényegi jellemzőjére, fogadtatásuk ugyanis a fantasztikus-irodalmi, illetve a teoretikus-spekulatív értelmezési lehetőségek között váltakozik. Ugyanez a kettősség jellemzi Morus Tamás művének recepcióját is, de ahelyett, hogy megpróbálna valamiféle szintézist felismerni, vagy az irodalmi fikciót és a teoretikus iratokat egy skálán próbálná elhelyezni, Joó (és más kritikusok is) egyfajta bináris szembenállást tételez. Mindazonáltal számos olyan elemre mutat rá a szövegben, amelyek művészi értéket hordoznak, és szerinte a Tariménes nem egy gyengén szerkesztett regény, hanem egy tudományos mű érdekes irodalmi szerkezettel. Nagy (1998, 138) véleménye kedvezőbb a Tariménes irodalmi erényeiről, noha a struktúrabeli hiányosságaira és a túlzott összetettségére ő is rámutat, amelyek nehézzé teszik a könyv műfajának meghatározását – szerinte szatirikus-utópikus regényről van szó, amely számos hagyományt követ a maga sajátos módján; egyaránt felmutat elemeket a nevelésregényből, egyes részei a politikai értekezésnek vagy filozófiai regénynek tekinthetők, más részei pedig kalandregényként olvashatók – így ér el egy nagyon egyedi összetételt. Mindazonáltal ez a gazdagság kihívást is jelenthet az olvasó számára, hogy kiválassza a helyes interpretációs stratégiát. Fried (1981, 211) szintén szatirikus utópikus regénynek nevezi a könyvet, és a regényforma kialakulásának 18. századi európai hagyományába helyezi, Montesquieu Perzsa levelek (1721) című munkájával állítva párhuzamba. Ugyanitt (Fried 1981, 212) később úgy érvel, hogy ez a forma aligha újdonság a 19. század elején, de Bessenyei a saját változatát hozta létre, amelyben gondolatait egy jobb és megközelíthetőbb módon fejtheti, mint egy pamfletben vagy értekezésben lehetne. Nem utánozza Voltaire-t vagy Montesquieu-t, de beépíti eszméiket; a Tariménes számos részlete (mint például a szereplők és a helyzetek) ismerősek lehetnek az olvasó számára, de Fried szerint a mű egésze végül egy teljesen egyedi és önálló alkotás. Még a hibáiban is kimutatja a különlegességre való törekvést: meglátása szerint (Fried 1981, 218) két regényt olvaszt egybe. Az első Tariménes Totoposzbeli kalandjairól szól, aki mesterével tanulmányokat folytat, háborúba vonul, szerelembe esik és visszatér a szülőföldjére. A másik regény a kirakadesről, a vademberről szól, aki szintén tapasztalatokat szerez Totoposzban, de elveti azt és az utópikus struktúrát egy szatirikus nézőpontból láttatja. Fried azt állítja, hogy a könyv szerkezeti nehézségeit az okozza, hogy a két regény – Tariménesé és a kirakadesé – nem kompatibilis egymással, és ezért nem tudnak egységbe olvadni.