A Tariménesben folyamatosan jelen van az utópikus állam kritikája; ezért Tom Moylan kifejezésével élve kritikai utópiának nevezhetjük. Röviddel a Totoposzba való érkezésük után Tariménes és Kukumedoniás mester egy másik utazóval találkozik, a „vadember” kirakadessel, és a továbbiakban többnyire együtt szerepelnek a totoposzi politikai rendszerről és szokásokról folytatott vitákban. Totoposz utópikus szerkezete duplán is ellenpontozott, egyrészt Jajgádia despota államának leírásában, másrészt a „vadember” kirakades kommentárjában, amely saját országa, Kirakaduhu életét vázolja fel. Ez a kettős ellenpont technika egy polifónikus szerkezet megalkotását teszi lehetővé (Imre 2015, 45): Tariménes nézőpontja nem rögzített, és értékeinek hierarchiája sem egyértelmű. Nemcsak Tariménes otthonról, Menediából hozott tapasztalatai - valamint az olvasó saját tapasztalatai – ellenpontozzák mindazt, amit megtudunk az utópikus országról, hanem gyakran éri kritika a névtelen kirakades részéről is egy természetközeli, civilizációmentes nézőpontból. Tariménes és a kirakades mindketten részt vesznek a Jajgádia elleni háborúban, és a Totoposz és Jajgádia között feszülő ellentétről való tapasztalatokat kétszeresen is ellenpontozzák a kirakades megjegyzései, valamint Tariménes hazájával való összehasonlítás. Nagy (1998, 137) véleménye szerint Bessenyei két elbeszélést igyekszik egybefűzni a könyvben (és nem is sikerül zökkenőmentes egységet létrehoznia – ezt Imre [2015, 58] is megjegyzi): Tariménes történetét, ami a nevelési regény vonásait hordozza, valamint a kirakades történetét, ami a bon sauvage motívumát dolgozza fel. A Tariménes komplex szerkezete olyasfajta interpretációs stratégiák alkalmazását kívánja meg, mint amit Fátima Vieira ajánl filozofikus utópiák esetében: „összevetve a tézist (a tapasztalati világ vagy a kezdeti feltételezés) és az antitézist (az alternatív utópikus elképzelést, ami a felvetésre adott válaszként működik), az olvasó feladata, hogy megalkossa a szintézist, azáltal hogy összebékíti a tézis és az antitézis közös igazságait, és ezáltal egy új tételt hozzon létre” (2017, 71). Míg Vieira egyetlen tézistről és egyetlen antitézisről beszél, a Tariménesben a Totoposz által képviselt utópikus tézis számos antitézissel áll szemben: az olvasó saját tapasztalatain túl ott van Menedia, ahonnan Tariménes és Kukumedoniás származnak (és ami Bessenyei vidéki magyar környezetét veszi alapul); Kirakaduhu, a „vadember” kirakades hazája; aztán Jajgádia, Buzorkám király disztópikus országa. Így aztán az olvasóra összetettebb feladat hárul a szintézis létrehozásakor, de ez a nehézség megnöveli a könyv olvasásának intellektuális hozadékát. Egy ilyen gazdag ellenpontozó technika, ahol az elbeszélés számos – gyakran egymásnak ellentmondó – utópikus és disztópikus modellt ajánl fel, nem ismeretlen a magyar utópikus irodalomban, és ez a vonás jelen kötet több fejezetében is ki lesz emelve. Madách Imre Az ember tragédiája című műve tézisek és antitézisek egész sorozatának fogható fel, ami számos utat bemutat, ahogyan az emberiség megpróbálta az életét megszervezni a történelem egyes korszakaiban (beleértve az elképzelt jövőt is), amelyek mindegyike a megelőző próbálkozásra adott válaszként értelmezhető, jóllehet további problémákat vetnek föl. Jókai A jövő század regénye című műve különféle utópikus (vagy éppen disztópikus) modelleket mutat be, mielőtt az elbeszélés elérné az emberiség végső, boldog állapotát. Szathmári Sándor Kazohiniája e tekintetben egyszerűbb: a Hinek tudományosan szervezett világának leírását ellenpontozza a Behinek kaotikus világa.