Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

1.1. A magyar utópizmus Közép-Európa állandósult köztes állapotában

Az utópiakutatás terén egyre nagyobb hangsúly esik arra, hogy a kutatás horizontja minél szélesebbé váljon és olyan művekre is reflektáljanak a kutatók, amelyek nem az angol irodalom jól ismert klasszikusai közé tartoznak, így egyre gyakrabban hangsúlyozzák a nemzeti utópikus hagyományok fontosságát. Sargent szerint (2005, 49) „a nemzeti sajátosságokat föl lehet fedezni az utópizmusban, úgy is mint ami által kiformálódtak ezek a különbségek, de egy nemzet utópiája formálja is a nemzeti sajátosságokat.” Egy nemzet kultúrájában az utópikus elemek tanulmányozása az adott kultúra teljesebb megértését biztosítja, míg az utópizmus jelenségeinek mélyebb megértését teszi lehetővé számunkra a különféle kultúrák utópikus jelenségeinek tanulmányozása, szemben azzal a gyakorlattal, ha csak az angol vagy néhány nagy nyugati nyelven írt utópiára koncentrálnánk.

Ahhoz, hogy megérthessük a magyar utópikus hagyomány összefüggéseit, először is be kell mutatni a közép-európai kulturális és politikai kontextust, és tisztáznunk kell, mit is jelent itt a köztes lét vagy liminalitás. Larry Wolff Inventing Eastern Europe (Kelet-Európa feltalálása) című 1994-es könyvében azt állítja, hogy a hagyományos „civilizált dél/barbár észak” felosztás, amelynek gyökerei az ókorig nyúlnak vissza, a felvilágosodás alatt átalakult kelet/nyugat szembenállássá, mivel Európa kulturális és gazdasági központjai északabbra helyeződtek át, és az északi területek barbárnak és elmaradottnak való tételezése kényelmetlenné és időszerűtlenné vált. Egy újfajta felosztást kerestek tehát, és azóta Kelet-Európa holléte elsődlegesen nem földrajzi, hanem kulturális és politikai önazonosság kérdése. Az „ősi barbár és elmaradott területek áthelyeződtek [...] északról keletre. A felvilágosodásnak együtt kellett feltalálnia Nyugat-Európa és Kelet-Európa fogalmát. Nyugat-Európa volt az, ami a XVIII. században saját kiegészítő, másik feleként feltalálta Kelet-Európát [...] mint amivel szembenállás és szomszédság által kölcsönösen meghatározzák egymást” (Wolff 1994, 4–5).

A későbbiekben (1994, 7) Wolff azt állítja, hogy „Kelet-Európát nem a civilizáció ellenpólusaként határozták meg, nem a barbárság legalsó bugyrába helyezték, hanem inkább mintegy fokozatos átmenetet képezett civilizáció és barbarizmus között. […] Kelet-Európa lényegéhez tartozik a köztes állapot, és a tizenkilencedik századra ezek a sarkos szembeállítások már a megrögzült formulák erejével hatottak” (Wolff 45). Kiossev (14) szerint ez a felosztás később meghatározó szerepet játszott a kisebb közép- és kelet-európai nemzetek önmeghatározásában az általános közvélekedésben a nyugat-európai kultúrák a „máshol” képviselőiként jelennek meg, ami nagyobb és önmaguknál fontosabb, míg a kelet-európaiak saját kultúrájukat az elmaradottság fogalmaival illetik.

A kulturális értelemben vett Európa nem esik egybe földrajzi határaival – ezt könnyen ellenőrizhetjük, ha a legnagyobb hegyre kérdezünk rá: általában a Mont Blanc-t (4807 m) tartják Európa legmagasabb pontjának, noha az Elbrusz (5642 m), a Kaukázus legmagasabb pontja csaknem ezer méterrel emelkedik fölé. Mivel a Kaukázus alkotja Európa délkeleti földrajzi határát, így merőben földrajzi szempontból a helyes válasz a fönti kérdésre az Elbrusz, a legtöbb ember azonban, kulturális vagy politikai szempontból mégsem tart egy ennyire keleten fekvő területet Európa részének. Kelet-Európa – legalábbis a nyugat-európai emberek felfogásában – liminális, köztes helyzetben van Európa és Ázsia között, míg Európa kulturális fogalma leginkább csak Nyugat-Európát jelenti.

Kelet-Európa a meghatározó „másik” Nyugat- Európa számára, noha „Kelet-Európa fogalma soha nem érte el az igazi Kelet sarkos másságát” (Wolff 1994, 358). Ezek a kifejezések valamelyest veszítettek erejükből a huszadik század elejére, amikor is kezdett elterjedni Közép- (vagy köztes) Európa fogalma, és a kulturális határok Nyugat- és Közép-Európa között egyre inkább átjárhatóvá váltak. A Nyugat- és Közép-Európa közötti felosztást a vasfüggöny létrejötte merevítette meg a hidegháború alatt. 2004-től kezdve az Európai Unió kiterjesztése a közép-európai területekre jelentős fejlődést hozott ugyan, mindazonáltal a „kulturális leereszkedés” nézőpontja még nem szívódott fel teljesen (Wolff 1994, 4). Az a tény, hogy Kelet-Európa a felvilágosodás alatt jelent meg az európai gondolkodásban mintegy Nyugat-Európa komplementer „árnyékaként”, abból a tényből is fakad, hogy nyugaton a tudás Kelet-Európáról nagyon korlátozott volt: az egész területet nagyjából egységesnek, és igen távolinak tekintették. Wolff megállapítása szerint „a kelet-európai területek kellőképpen ismeretlenek voltak tizennyolcadik században… A képzeletbeli térképalkotás műveletei mindenekelőtt az asszociáció és összehasonlítás által mentek végbe: a kelet-európai területek egymásról való mintázása és összehasonlítása a nyugat-európai területekkel gondolati úton összefüggő egésszé alakította őket” (Wolff 1994, 6).

Kelet-Európa napjainkig meglehetősen ismeretlen Nyugaton, s ez még inkább így volt korábban, például a 19. században. Így ír angliai utazásáról Szemere Bertalan 1840-ben: „Rólunk, alkotmányunkról, nyelvünkről, állapotunkról itt semmit nem tudnak. Csak a tokaji bor hírét ismerik, de magát azt sem” (Majoros 172). Az eltávolításra és leegyszerűsítésre való hajlamot jól példázza Honoré de Balzac Betti Néni című regénye 1846-ból, melyben ezt olvashatjuk: „Ukrajna, Oroszország, a dunai síkságok, egyszóval a szláv nép afféle összekötő kapcsot jelent Európa és Ázsia, a civilizáció és a barbárság között”1 Ilyen tehát a világ Párizsból szemlélve a 19. század közepén: megmerevíti Kelet-Európa köztes helyzetét, és még ha tartalmaz is bizonyos földrajzi ismereteket, ugyanakkor néprajzi és nyelvészeti egyszerűsítésre hajló tendenciákat mutat, figyelmen kívül hagyva az albánokat, a balti népeket, a magyarokat és a románokat, más szóval a nem szláv nemzeteket Közép- és Kelet-Európában. Balzac okolhatná a Nagy francia enciklopédiát ezért a hibáért, mivel az helytelenül állítja, hogy „Magyarország nyelve egy szláv dialektus” (idézi Wolff, 357), de ilyen részletek később sem váltak széles körben ismertté; a Közép- és Kelet-Európára vonatkozó megbízható ismeretek csak lassacskán terjednek el nyugaton. Ezek azonban ma is igen hiányosak – Bodó Márton (2022: 335) a mai francia iskolai tankönyveket elemezve megjegyzi, hogy a „tankönyvi térképek Bécstől keletre többnyire nem rajzolják meg Európát. Elsősorban Nyugat-Európa történeti eseményei kerülnek megjelenítésre”.

Kelet-Európa fogalmán túl Larry Wolff könyvében alkalmanként említi Közép-Európát, de rendszerében nincs következetes fogalomhasználat erre a régióra. Inkább szkeptikus a régió létjogosultságát illetően, noha megemlíti, hogy elméleti gondolkodók az 1980-as években újra felfedezték azt. Érvei szerint „Közép-Európa szószólói elszántan igyekeznek legalább elméletileg darabokra törni Kelet-Európa mindent magába nyelő fogalmát, hogy megmentsék tőle Csehországot, Magyarországot, és talán Lengyelországot, és még akár Szlovéniát is” (Wolff 1994, 15). Ezek a szavak meglehetősen jól írják le a 90-es évek elején fönnálló helyzetet, és szerintem ez az álláspont azóta sem változott sokat. A ’Közép-Európa’ kifejezés létjogosultságát számos esetben megkérdőjelezték (vö. Zombory 2019, 141); néhányan azt állítják, hogy a hidegháború végével egyenesen irrelevánssá vált. Mindenesetre azt gyanítom, hogy a koncepció részben azért vált megkérdőjelezendővé, mivel létezése megzavarja a Nyugat és Kelet közötti egyszerűsítő bináris szembeállítást. A Közép-Európa fogalom értelmezésével kapcsolatban jelentős probléma adódik abból, hogy földrajzi, kulturális és politikai elemeket vegyít, valamint hogy a régió területi határai egyáltalán nem magától értődőek és történelmileg változnak. Hanák Péter szerint (1993, 163) a terület történelmileg az ott fekvő birodalmakhoz való viszonyaiban létezik: határai nem állandóak, hanem változnak a földrész történelmi változásainak megfelelően. Hanák azt is állítja továbbá (1993, 156), hogy maguk a széles körben elterjedt viták bizonyítják a terület valós létezését, aminek a legfontosabb kulturális jellemzője az a tény, hogy Közép-Európában az utópia keveredik és vegyül a realitással. Milan Kunderára reflektálva azt is említi, hogy ez a terület földrajzi nézőpontból Európa középpontjában helyezkedik el, és míg kulturálisan Nyugathoz tartozik, míg politikailag inkább Kelethez kötődik (158).

Wolff fókuszában a Nyugat- és Kelet-Európa közötti kapcsolat áll, az utóbbit Európa és Ázsia közötti közvetítőnek tételezi. A történész Szűcs Jenő (1983) vázolta fel azt a sokkal árnyaltabb modellt, melyben ez a közvetítő pozícióban lévő terület összetett, úgy épül fel, hogy Közép-Európa inkább Nyugat-Európához van közelebb, míg Kelet-Európa Ázsiával való viszonya erősebb. Az itt fekvő területek közül egyiknek sem rögzítettek és egyértelműek a határai sem a jelenben, sem történelmileg. Szűcs szofisztikált rendszere nemcsak felismeri Európa nyugatra és keletre való felosztását, de három történelmi területet definiál: Nyugat-Európát, Közép-Európát és Kelet-Európát. Szűcs (1983) a középkortól hagyományozódó jelentős különbséget mutat ki nyugati és keleti típusú társadalomszervezés között, ami nyugaton nagyobb autonómiát tesz lehetővé az alacsonyabb szinteken, korlátozottabb uralkodói hatalomkörrel, így előzve meg egy központosított hatalom létrejöttének lehetőségét, kialakítva egy lényegében demokratikus modellt. Az ilyesfajta hatalomszervezés ellensúlyt biztosít az egyoldalú alárendeltség kiküszöbölésére, míg a központosított hatalom keleti típusú (ázsiai) rendszerei minimális autonómiát tesznek lehetővé és az alattvalók csaknem teljes alárendeltségét várják el. Bibó Istvánra reflektálva Szűcs kijelenti, hogy az „ezredforduló utáni történelmének első ötszáz évében a magyarság ‘alkatilag’, azaz társadalomszerkezetében a Nyugathoz tartozott, legalábbis ahhoz közelített” (Szűcs 1983, 6). Magyarország ilyen fejlődése torpant meg a török megszállással és “történeti katasztrófák szorították ki aztán a következő több mint négyszáz évre e helyzetből, hogy belekényszerítsék egy kelet-európai jellegű szerkezetbe, melyet a »társadalmi erőviszonyok mozdulatlansága«, » holtpontok« és reménytelen visszatérési kísérletek jellemeznek” (Szűcs 1983, 6).

Szűcs hármas felosztásában (Kelet-, Nyugat- és Közép-Európa) a valódi Kelet – a Wolff által is tárgyalt időszakban, vagyis a 18. és 19. században – északról Oroszország, délről pedig az Oszmán Birodalom. Történelmi okokra vezethető vissza tehát egy átmeneti terület létjogosultsága kelet és nyugat között, egy olyan területé, amely politikailag és kulturálisan is ingadozik a kétfajta hatalomszervezési formula között. Bozóki András és Sükösd Miklós (2017, 79) ezt a politikai nézőpontból szemlélt tartós köztes helyzetet a „megfoghatatlan demokrácia” kifejezéssel illetik (2017, 79): „A két európai terület (demokratikus nyugat, despotikus kelet) között fekvő közép-európai terület nagy részét az Osztrák-Magyar Monarchia kebelezte be, amelynek dualisztikus rendszere alkotmányos és liberális volt ugyan, de egyértelműen nem demokratikus.” A 19. század végén és a 20. század elején „úgy tűnt, hogy Közép-Európában [...] a demokrácia mindig egy pár lépésnyire van. Olyanná kellene alakulnia, amelyik túllép a nyugati elidegenedésen és egoista individualizmuson, és egyben meghaladja a kelet brutalitását és központosított hatalmát” (Bozóki és Sükösd 2017, 79). Ebben a kijelentésben Larry Wolff (Voltaire-re alapuló), Oroszországgal kapcsolatos állítása köszön vissza, amely „mindig épphogy csak elkezd civilizálttá válni, akár a 18. akár a 20. századról beszélünk” (1994, 371). Habár mindkét kijelentés túlzónak tűnhet, arra a nyugattól való lemaradásra utalnak, amelyik egyaránt jellemző Közép- és Kelet-Európára. Mindazonáltal a Nyugat-Európától keletre fekvő területek jelentősen eltérő szinten állnak civilizáltság és demokratizáltság tekintetében, és mindkettő rendelkezik sajátos értékekkel.

Ennek a részletes bevezetőnek az volt a célja, hogy tisztában legyünk Közép-Európa fogalmának történetiségével és jelentéseivel, hogy ezáltal világosan láthassuk a magyar utópizmus politikai hátterét, valamint eszmei és kulturális környezetét. A modern politikai gondolkodás története Közép-Kelet-Európában (A History of Modern Political Thought in East Central Europe) című könyvükben Trencsényi Balázs és szerzőtársai a következő közép-európai vonásokat hangsúlyozzák: „örökös vetélkedés a helyi kultúrák és az importált eszmék között”, a modernitást pedig úgy értelmezik, hogy „a civilizált nyugat’ már meglévő modelljét kell követni, melyhez képest a térség időben és térben le van maradva (Trencsényi et al. 2016, 4).

A közép-európai politikai és társadalmi gondolkodásban ezek a vonások a nyugati eszmék rendszeres importjában csapódnak le. Ez a „import” azt jelenti, hogy „nyugat-európai környezetben gyökerező paradigmákat kell ‘megvitatni’ radikálisan különböző helyi viszonyok között. Így az ezeket övező konfliktusok és bizonytalanságok még élesebbé és nyilvánvalóbbá váltak” (Trencsényi et al. 2016, 2). A nyugat-európai politikai eszmék fogadtatásának ezek a sajátos ismertetőjegyei jól megfigyelhetők a magyar nyelven született utópiákban és disztópiákban.

1	Honoré de Balzac, Betti néni, ford. Réz Ádám (Budapest: Európa, 1962), 199.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero