A Tariménes narratívája nem fejez ki közvetlen rousseau-i vágyakozást az emberiség természetes állapota iránt – a természetközeli életet visszataszítónak ábrázolja; a civilizálatlan népeket hasonlóan írja le, ahogy Swift mutatja be a Gulliverben a jehukat: piszkos, buta, agresszív állatias lények. Totoposz ideálja az, hogy az ember uralja a természetet: „itt a’ Természetnek vak ösztönei, a’ világos és tanúlt értelemnek hatalma alatt vagynak” (Bessenyei 1804/1999, 160). Mindazonáltal az sosem egyértelmű, hogy ezeket a direkt állításokat nem ironikusan kell-e értelmeznünk, mivel a nemeslelkű vadember, a kirakades a totoposzi civilizáció természetközeli utópikus alternatíváját jeleníti meg, amely pedig a (Vieira által felvetett) szintetizáló interpretáció számára a végső értelmezés részét képezi majd. A totoposzbeli civilizált életmód és a kirakades civilizálatlan szokásai között áthidalhatatlan ellentét feszül, és a narratíva rendszeresen elveti a vadember véleményét, noha természetes intelligenciája és erényei, valamint az a tény, hogy még Arténis királynő is egyenrangúként bánik vele, azt sugallják, hogy a természetközeli élet igenis olyasmi, amit figyelembe kell vennünk az ideális szintézis megalkotásához. A kirakades jelenléte a narratíva jelentős eleme. Köpeczi szerint (1985, 408) a kirakades származását tekintve közelebb áll a rousseau-i természetes ember képéhez, de Voltaire útjára lép, amikor megpróbál beépülni a társadalomba. Mindazonáltal ez az integráció nem teljesen sikeres. A felvilágosodás attitűdje – az értelem mindenek fölött való megbecsülése – ironikus fénybe kerül, amikor a vadember kijelenti, hogy bizonyára nagy boldogságot okoz az, ha természet adta ösztönöket kontroll alatt tartjuk, és így elkerüljük az éhség és a szomjúság érzését. Amikor megtudja, hogy ez nem lehetséges, még nagyobb ellenérzései jelentkeznek a civilizációval szemben. A kultúra anyagi összetettsége is visszatetsző a számára: azt gondolja, hogy túl sok nehézség jár vele (előrevetítve így a fogyasztói társadalom attitűdjeit): „Egy evésért legyen életem egész nappali keserves áldozat? Illyen drágánn vásároljátok ti hasatoknak tőltelékjét? Mitsoda bolondok terjesztették ki a testnek táplálását illy véghetetlen gondra [...]?” (Bessenyei 1804/1999, 350). Távozásakor Arténis királynő megajándékozza egy száz marhából álló csordával – amit ő visszautasít, mondván, hogy egyetlen gyomor nem bír befogadni olyan sokat. A vademberek csak egyszerű testi javakat kívánnak, míg Totoposz civilizált lakosainak kívánságai határtalanok. A vadember végső véleménye Totoposzról teljességgel negatív, és ez a tény az utópikus felépítmény belső kritikájaként is felfogható, vagy – ahogyan korábban már kifejtettem – ezt az antitézist is be kell építeni a végső szintézisbe.