Fried (1981, 219–220) szerint a könyv végkövetkeztetése a rezignáció. Tariménesnek és szerelmének, Tomirisnak visszatérése a kertjükbe hasonlóságot mutat Voltaire Candide című művével. Az utópia minden formájában elérhetetlennek bizonyul, sőt, a belső feszültségek és ellentmondások miatt a vártnál kevésbé ideálisnak is. A nép uralma sem bizonyul megvalósíthatónak – az egyetlen alkalom, amikor hatalomra kerülhetnének Buzorkám király trónfosztásakor, az önzés káoszába hullad. Tariménes nem találhatja kielégítőnek a civilizálatlan kirakades életét, de a civilizáció szokásai által uralt életet sem, sem magányos gondolkodóként, sem pedig az élvezetekben elmerülve. A felkínált modellek sokfélesége nem teszi lehetővé, hogy kiválasszunk egyetlen politikai vagy társadalmi struktúrát, ami mellett a Tariménes érvel, mindazonáltal van egy visszatérő elem, amelyik a többinél gyakrabban fordul elő pozitív felhanggal, ez pedig a felvilágosult nemzeti uralkodó kormányzása, aki alkotmányos kontroll alatt áll. A legpozitívabb modellt Arténis királynő emberfeletti alakja uralja, de hasonló struktúrát vesznek át a disztópikus Jajgádiában is Buzorkám király trónfosztása után. Itt az ideális királynő hiányában egy megfelelő személyt választanak, akit egy olyan kormányzó testület fog kontrollálni, amelynek tagjait rendszeresen újraválasztják. A demokrácia szélesebb formája úgy jelenik meg, mint ami az önérdekek anarchiájához vezet, de a nemesek társadalmi és politikai kérdésekről folytatott rendszeres vitája az egészséges politikai struktúra részeként kerül bemutatásra. Arra is hangsúlyt helyeznek, hogy az uralkodó ne vegyen részt a törvényhozásban (sőt még csak jelen sincs, hogy ne gyakoroljon befolyást arra): megjelenik a hatalmi ágak szétválasztása, amit Montesquieu vetett fel 1748-ban A törvények szelleme című művében. A Tariménesben visszatérő elem egy tanácsadó testület szükségessége; ez egy olyan testület, amelynek van bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon az uralkodóval, ami teljességgel hiányzik a diktatúrából, és az uralkodó elszigetelődéséhez és félreinformálódásához vezet. Mindazonáltal ezek a stratégiák lehetőségként vannak felkínálva az olvasó számára, hogy maga alkosson meg egy komplex társadalmi-politikai filozófiai szintézist. A könyv lezáratlan befejezése (értesülünk arról, hogy Tariménes visszatér a hazájába, de az ottani életéről nem) akár arra is lehetőséget teremt, hogy Tariménes maga alkossa meg a saját szintézisét.