Az ember tragédiája az emberiség történelmének komplex allegóriáját beszéli el az első emberpár, Ádám és Éva földrajzi és időbeli utazásán keresztül, miközben meglátogatják az emberi történelem legfontosabb helyszíneit, az emberiség különböző korszakaiban történelmi személyiségeket vagy átlagembereket jelenítve meg. S. Varga (2007, 462) szerint a Tragédia világai a szereplők párbeszédein és tettein keresztül formálódnak ki. A dráma bibliai kerete, amely a (csaknem antiutópikus) Édenkertben kezdődik rögtön az első emberpár teremtése után, csupán háttérként szolgál. Egyetértek Gottliebbel (2001, 44), aki szerint „a Szentírás itt elsősorban átvitt értelemben szerepel, abból a célból, hogy igazolja, sőt, mitológia szintjére emelje az az új ’emberiség vallást’, melyet a felvilágosodás alakított ki, és a romantika fejlesztett tovább”. Az Úr maga csak a Tragédia első és utolsó felvonásában jelenik meg, a deisztikus világkép keretében egy távoli, newtoni teremtő mesterként. Isten ilyetén eltávolítása az embertől kölcsönös halt meg, Ádámot sem nagyon érdekli az, hogy megtalálja Istent. Gottlieb (2001, 45) szerint Ádámot „kizárólag az érdekli, hogy a történelemben megismerje az emberi természet kettősségét”. A bűnbeesés nem úgy kerül bemutatásra, mint a bukás előtti biztonság elvesztése, hanem mint az emberiség függetlenségre irányuló kalandja: „Igen, tán volna egy, / a gondolat, Mely öntudatlan szűdben dermedez, / Ez nagykorúvá tenne, önerődre / Bizván, hogy válassz jó és rossz között, / Hogy önmagad intézzed sorsodat, / S a gondviselettől felmentene. … Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, / Nemes, de terhes, önlábunkon állni.” A dráma szabályos jambikus pentameterekben íródott és a „Poéme d’Humanité,” vagy emberiségköltemény hagyományait követi, amely szerint a költői mű az emberiség a fejlődését és küzdelmeit mutatja be. Máté (2018, 82) szerint a Tragédiában nagyszámú forrás azonosítható. A legfőbb befolyást Goethe Faustja és Victor Hugo A századok legendája (1859) gyakorolta rá (az utóbbi esetében szembeötlő a hasonlóság, de a direkt befolyás nem bizonyítható, lásd Lotze 1977). A 19. századi kutatás Hegel hatását hangsúlyozta; a drámában egy tézist mindig egy antitézis követ. A 20. században egyre több kutató mutatta ki Kant szerepét, és ez a kérdés jelentősen befolyásolta az interpretáció módját. Míg Madách könyvtárában megvolt Kant A tiszta ész kritikája, a Hegellel kapcsolatos ismeretei valószínűleg az Athenaeum című folyóiratból származtak, amelyek főleg Hegel filozófiatörténeti munkáira szorítkoztak (vö. Máté 2018, 82). A folyóirat cikkei a fejlődés gondolatát vitatták meg és a „korszellem” fogalmát, amely a mindennapi események mögött húzódik. A Tragédia felépítése különösen a hegeli Történelemfilozófiai előadások hatását mutatja (Máté 2018, 83). A korai kritikusok véleménye szerint a Tragédia szerkezetét a szembenállások egysége alkotja, tézisek és antitézisek egy magasabb szinten álló új szintézist hoznak létre, amely a következő felvonásban megjelenő új antitézis számára szolgál tézisül. A 20. században mindazonáltal számos kritikus (Szerb Antal, Németh G. Béla stb.) érvelt amellett, hogy ilyen szintézis sehol sem jelenik meg (Máté 2018, 84). Szerb Antal (1978, 381) véleménye szerint a Tragédia nem a hegeli dicsőséges rendszert követi, hanem „már közeledik a XX. század történetfilozófusának, Spenglernek a felfogása felé, aki nem egyenesbe komponálja a történelmet, hanem köralakba, az emberiség nem megy előre, hanem visszatér és újrakezdi... Hegel még a romantikus optimizmus gyermeke volt, Madách pedig a dezillúziós kor fia” (Szerb 1978, 379). Szegedi-Maszák Mihály (idézi Máté 2018, 85) azt állítja, hogy a történész Leopold von Ranke hatása erősebb volt, mint Hegelé, és Ranke a történelmet tézisek és antitézisek egymást követő sorának fogja fel, a hegeli szintézis létrejötte nélkül. Ahogy később láthatjuk, az utópikus irodalom értelmezésének struktúrájából következik, hogy Madách drámájában a szintézis az értelmezés során jön létre és az olvasó társadalmi és politikai tapasztalatait is magába foglalja. Van egy fontos eltérés a hegeli rendszertől: a Tragédia számos tézist sorakoztat fel (és ez az összetettség nem szokatlan a magyar utópikus hagyományban; vö. Bessenyei és Jókai jelen kötet 3. és 5. fejezeteiben). Akik Kant hatása mellett érvelnek, a cselekvő morális autonómiájának fontosságát húzzák alá (Máté 2018, 86–87): az etikus cselekedetnek belső morális törvényben kell gyökereznie, tekintet nélkül arra, hogy evilágban vagy az örökkévalóságban lesznek-e hatásai. Ez a fajta hozzáállás világosan látszik a Tragédiában, főképpen az utolsó felvonásban.