Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

4.2.1. A tizenöt szín

A dráma tizenöt színéből az első három a mennyben és az Édenkertben játszódik. Az 1. szín a teremtés után kezdődik és Istent mutatja be az angyali karok közepette a mennyben. A drámában Isten egy deisztikus világkép keretében jelenik meg mint távoli szemlélő, akinek elenyésző kapcsolata van a teremtett világgal: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Isten magányos létező, a drámában nem történik utalás a Szentháromság keresztény felfogására, sem a Fiúnak, sem a Szentléleknek nincs semmilyen szerepe. Lucifer Isten dualisztikus kiegészítőjeként jelenik meg, eredetileg egyenlőnek Istennel (“De mindöröktől fogva élek én.”), valamint a teremtés egyenlő társának, amely az ő ellentéte: „Együtt teremténk”. S. Varga (2007, 463) arra is rámutat, hogy még Isten is ironikus hangnemben beszél, nem pedig olyan módon, amely illene a teremtés hatalmas művéhez. A szín végén Lucifer rámutat, hogy az Isten által a teremtett világra használt gép-metafora nem ad lehetőséget a szabadságra (a kerekek a tervező elgondolása szerint forognak) és a teremtésben való osztozást követel. Lucifer sokkal érdekesebb lázadásában, mint a passzív angyalok, akik meglehetősen unalmasan csak dicsőítik Istent. Végül Isten hatalmat ígér Lucifernek az Édenkert két fája fölött. A második szín ebbe a Kertbe vezet minket, ahol Ádám és Éva új életüket és egymás társaságát élvezik. Lucifer „hideg, számító értelme” először elérzékenyül a pár egymás iránt és a világ iránt érzett érzelmeiről, és habozik, hogy vajon ezek az érzések nem érnek-e többet, mint amit az intellektus és az ambíció nyújthat, de később sikeresen ráveszi az emberpárt, hogy Isten ellen lázadjanak a függetlenség nevében (az intellektus érzelmek feletti elsődlegességének kérdése gyakran megjelenik a disztópikus irodalomban mint a felvilágosodás kritikája).

Az eredeti bűn után, amely tudatos lázadásként van bemutatva, a 3. szín az Édenkerten kívül játszódik, ahol Ádám egy független életvitelre készül: „Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém.” Éva hasonlóképpen ambiciózus: „Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek.” Mivel tudni akarják, mi lesz lázadásuk jövője, Lucifer álmot bocsát rájuk és elkezdődik utazásuk az emberiség korszakainak keresztül – ez az időutazás alkotja a következő színek többségét, ahol Ádám általában egy történelmi személyiséget jelenít meg. Az utazás első állomása a 4. színben az ókori Egyiptom, ahol Ádám fáraóként felügyeli a piramisok építését. A drámában Egyiptom az archetipikusan keleti, despotikus hatalmat jeleníti meg: mindenki a fáraó szolgája és tulajdona. „Midőn már úgyis a széles világon / Minden dicsőség, úralom tiéd / S a kéj, mit ember elviselni bír. […] Milljók egy miatt.” Ádámnak tetszik a piramis, amely az ő isteni hatalmát jeleníti meg: „Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse: / Erősebb lett az ember, mint az Isten.” Bár hatalmas, mégsem boldog, a boldogság szerinte valami nagyobb dolog, mint a dicsőség: „De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem, / Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.” Ám amikor beleszeret Évába, aki egy meghalt rabszolga feleségének alakjában tűnik fel, a szín végén elismeri, hogy a tömegek szenvedése nem elfogadható, és csak a szabadság lehet méltó az emberi élethez: „E millióknak kell érvényt szereznem, / Szabad államban – másutt nem lehet. / Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál.”

Az ókori Athén társadalma az 5. színben mintegy választ ad az előző szín dilemmájára mint a nyugati típusú demokrácia archetipikus megjelenése a nép szuverenitásával, mindazonáltal a tömeguralom hibái kerülnek előtérbe, és a szín a jóindulatú hős, Miltiadész tragikus bukásával végződik. Éva Miltiadész feleségének szerepében jelenik meg, és rámutat az alsóbb néprétegek korrupciójára és képtelenségükre, hogy megítéljék a nagy elméket: „Szivem mindig szorúl, ha éhező nép / Itéletét látom nagyok felett. / Ha sárba hull a fényes, kárörömmel / Szemléli a pór, gúnnyal illeti, / Mint hogyha ön mocskát is igazolná.” Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a nép még nem érett a szabadságra: „Csak láncot érdemel e csőcselék, / Mely érzi, hogy te születél uráúl, / Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve.” A szín azzal végződik, hogy Éva megátkozza a tömeget férjének meggyilkolásáért.

A következő, hatodik szín Rómát mutatja be a hedonikus dekadencia állapotában. Ádám, Éva és Lucifer lakomázó nemesek szerepében állnak, mottójuk: „Örűljön, aki él, vagy hogyha nem / Tud is örűlni, legalább kacagjon.” S. Varga (2007, 467) értelmezésében ez a szín azt mutatja be, hogy az emberiség képtelen megszabadítani magát az anyagi örömökre irányuló vágyaitól, és még ezt is korlátozza a csömör. Mindazonáltal a világjárvány fenyegetése véget vet az örömüknek — a hedonizmus is meghal a halállal. A szín vége felé megjelenik Péter apostol, azt hirdetve, hogy a keresztények, akiket kivégeztek Rómában „Új eszmét hoznak, a testvériséget, / És az egyénnek felszabadulását”: a kereszténység választ kínál mind a hedonizmusra, mind a despotizmusra. Mindazonáltal a 7. színben pontosan a kereszténység túlkapásai kerülnek előtérbe, amikor a középkori keresztes lovagok Konstantinápolyban legyilkolják az eretnekeket. Lucifer szerint a nagy eszmék csak az emberiség hanyatlására vezetnek: „Egzakt fogalmat nem birván az elme, / Ti mégis mindig ezt keresitek Önátkotokra, büszke emberek”. A dráma az ariánus eretnekségen keresztül mutatja be, hogy mennyire embertelenné tud válni az elvont intellektus: emberek meghalnak egyetlen kicsiny “i” betűért. A példa igen szellemes, noha a homousion és homoiusion kifejezések különbsége valóban jelentős a teológiában, mivel azt fejezik ki, hogy Jézus Krisztus lényegileg azonos-e Istennel, vagy csak hasonló Hozzá. A kereszténység mindazonáltal nem testesíti meg azt a testvériséget, amit Péter apostol előtte hirdetett. A szín utálatosnak mutatja be a vádlókat, de az áldozatok is bolondok, mivel „Hát egy i miatt is / Mehetni ily elszántan a halálba?” A szeretet sem tud virágozni ebben a korban, ahol Éva kolostorba vonul és csak messziről vágyakozik Ádám – itt Tankréd lovag – után.

A 8. szín a modern történelembe vezet minket, ahol az első emberpár a tizenhetedik század eleji Prágában tűnik fel. Ádám Johannes Kepler csillagász alakjában arra kényszerül, hogy csillagjóslással – amit áltudománynak tart és megvet – foglalkozzék. Noha művelheti a tudományt is, és némi elismerésben is részesül II. Rudolf császár udvarában (1576–1612), de a csillagjósláson kívül alkímiával is kell foglalkoznia, és tudását nem használhatja gyakorlati kérdésekben. A császár így sürgeti őt: „Hagyd a világot, jól van az, miként van, / Ne kívánd kontárúl javítani.” Kepler álmában (amely a 9. szint alkotja) a francia forradalom sorozatos kivégzéseinek a tanúja. A forradalom a demokratikus utópia eszméjével kérkedik, de zsarnokságba fordul az emberiség történelmének sok más próbálkozásához hasonlóan. Gottlieb Erika (2001, 47) szerint a francia forradalom demokratikus ideáljaihoz bemutatása arra szolgáltat példát, hogy a nyugati demokrácia politikai utópiának tűnik Közép-Európából nézve – ebben az esetben azonban inkább disztópikus a felhang.

A 10. színben ismét Prágában találjuk magunkat és – Kepler fölébredve rémálmából – azt vallja, hogy a forradalom – túlkapásai ellenére – dicsőséges volt: „Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve.” Kepler nem veti el a forradalom vívmányait, de a Párizsi szín terrorja nagyon negatív hatást gyakorol a közönségre. Kepler leszólja éretlen korát (mivel Éva hűtlen hozzá) és inkább a jövőben kívánna élni, „mely fejlődni fog, / Ha egy nagy ember eszméit megérti,” így a következő szín (a tizenegyedik) Londonba visz, az ipari forradalom korába, de a technikai fejlődés eredményei kiábrándítóak. Még ha „Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek, / Rabszolgákkal gúlát ma nem emelnek.” Az eredmény a kapitalizmus, amelyik a gyorsaság és kizsákmányolás szabályai szerint működik, és általános haláltáncba torkollik. „Hol életünknek édes tarkasága” elvész, de „Kárpótol a közjólét érzete”; a költészet eltűnik, és a szerelem is csak anyagi érdekeket szolgál. „Nyervágy, haszonlesés, / Olálkodik köztük, s önzéstelen / Emelkedettség nincsen már sehol.” Ádám arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a társadalmat összetartó kohézió hiányzik itt. „Ismét csalódtam, azt hivém, elég / Ledönteni a múltnak rémeit / S szabad versenyt szerezni az erőknek. - / Kilöktem a gépből egy főcsavart, / Mely összetartá, a kegyeletet, / S pótolni elmulasztám más erősbbel.” A kapitalizmus következményeitől kiábrándultan Ádám egy jobb társadalomról álmodik, egy utópikus ideálról, amely a tudományos eredményeken nyugodna: „Én társaságot kívánok helyette, / Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, / Közös erővel összeműködik, / Minőt a tudomány eszmél magának, / És melynek rendén értelem virraszt.”

A tizenkettedik színben az ideális társadalom keresésére időben és térben folytatott utazás során a falanszterbe érkezünk. A név a francia utópikus szocialista filozófus, Charles Fourier (1772–1837) által megálmodott társadalomra utal. Madách disztópikus formában alkotja meg ezt a képzeletbeli társadalmat: a Tragédiában a falanszter egy olyan hely, ahol a kreativitást veszélyesnek tartják, és a polgárok egyformaságra vannak kárhoztatva. A művész Michelangeloval például egyforma széklábakat faragtatnak, Platónnak pedig marhákat kell legeltetnie. Ez az utópikus gondolatkísérlet Madách értelmezésében a félresikerült politikai rendszerek egyike, amelyek elnyomó rendszerré alakulnak az emberiség történelme során. „De a müvészet, a szellem maradt el – / Azért nincs élet, nincs egyéniség.” Ádám végkövetkeztetése az, hogy mindaz hiányzik a falanszterből, ami valóban értékes az emberi életben: „Hisz, mi a világon / Nagy és nemes volt, mind ily őrülés, / Melynek higgadt gond korlátot nem ír.”

A félresikerült utópikus tapasztalatot egy űrutazás követi (Tizenharmadik szín) a kiábrándult Ádámmal, aki hajlik arra, hogy elhagyja a Földet, de a test nélküli lélek várható kilátásairól megrémül, és úgy határoz, hogy vállalja mindazt a küzdelmet, ami az emberi élet kikerülhetetlen része. A következő, tizennegyedik szín egy posztapokaliptikus, nélkülözéssel és szenvedéssel teli jégkorszaki jelenetet mutat be. Ádám itt találkozik az Eszkimóval, az emberiség nyomorult maradékával, akinek egyetlen vágya a fókavadászat: „hisz látom, körűlem / Miként eszi a férget fürge hal, / Halat a fóka, a fókát meg én.” A fókák nyilvánvalóan fontosabbak az embereknél: „Mindég kerűlnek újak; s oly kevés / A fóka-faj. - Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen / S több fóka. -” Az elszörnyedt Ádám távozni akar, amikor találkozik Évával az Eszkimó feleségének személyében. Ádám kiábrándul az emberiségre váló végzet miatt, és azt gondolja, hogy „Hadd fontolom meg: / Dacoljak-é még Isten végzetével.” Lucifer bejelenti, hogy az álomnak vége, és visszatérnek a harmadik szín helyszínére, az Édenkerten kívülre, ahol a napfény éles ellentéte az Eszkimó szín hófedte tájainak. Ádám tovább elmélkedik a csalódás fölött, amit az emberi történelemben tapasztalt, beleértve a jövőt is, és öngyilkos akar lenni. Mindazonáltal, amikor Éva, aki addig mellette aludt, felébred, és bejelenti, hogy gyermeket vár, a hangulata teljesen megváltozik és visszautasítja Lucifer ajánlatát, hogy folytassa Isten elleni lázadását. Az Úr is megjelenik angyalainak dicsőségében és elmondja a befejező szavakat: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero