Az ember tragédiája szó szerinti értelemben véve nem utópikus vagy disztópikus minden színben, noha egyfolytában az emberiség boldogabbá tételének lehetőségeire összpontosít a történelem különböző állomásainál, beleértve a jövőt is. Vieira (2019) szintetikus értelmezési rendszere, ahol a javasolt utópikus struktúra egy tézist jelenít meg, amihez az olvasó társadalmi és politikai valósága szolgáltatja az antitézist, míg a szintézis az értelmezési eljárás végeredményeként jön létre, csak némi módosítással alkalmazható ebben az esetben. Az előző fejezetben tárgyalt Bessenyei Tariménesére, de Jókai A jövő század regényére és Szathmári Kazohiniájára is igaz, hogy ezek az irodalmi művek számos utópikus és disztópikus konstrukcióval szolgálnak, amelyek tézisek és antitézisek egész rendszerét alkotják, amely összetett értelmezési viszonyba léphet az olvasó saját tapasztalataival, hogy ilyenformán egy szintézis jöjjön létre. A Tragédia utópikus irodalmi műként azonban sokkal összetettebb, mint az előző példák bármelyike. A legtöbb szín, amely szimbolikus és sűrített lenyomatát adja az emberi történelemben létrejött politikai változások különböző állomásainak, egymás számára kölcsönösen tézisül és antitézisül szolgálnak a politika törekvések összetett bemutatását nyújtva, noha ezek mindegyike hibásnak bizonyul, és a javításra irányuló törekvés még több szenvedést hoz. Végül az olvasó (vagy néző) nyolc különböző tézissel és antitézissel marad magára (és akkor még nem említettük a saját személyes tapasztalatait), hogy létrehozza belőlük a szintézist. Egészében véve a fő kérdés, mellyel kapcsolatban a dráma a közönséget elgondolkodásra készteti, hogy vajon létezik-e bármiféle kísérlet, amely az emberiség küzdelmére méltó lehet, vajon bármiféle új törekvést érdemes-e megpróbálni, vagy az erre irányuló próbálkozások csak még több szenvedést fognak hozni. Más szóval, az utópia szükségszerűen torkollik-e disztópiába. A politikai változás pozitív eredménye különösképpen kétséges, amikor gyors fejlődést várnak azzal kapcsolatban, hogy a nép gondolkodását is megváltoztassa, hasonlóan a millenniarizmus középkori vallásos elgondolásához, amikor az isteni beavatkozás következtében teljes társadalmi átalakulást vártak. Politikai millenniarizmus gyakran jelenik meg forradalomnak álcázva, ilyen például a Tragédiában a francia forradalom. Claeys az ilyet a „gyors, teljes morális átalakulás” csalfa reménykeltésének látja, (2017a, 57), és az utópizmus legveszélyesebb formájának tartja. Hasonlóképpen Thomas Molnár is hangsúlyozza a millenniarizmus veszélyeit, és arra figyelmeztet minket, hogy az nem a keresztény tanítás része, „az efezusi zsinat (431) Szent Ágoston tekintélyére hivatkozva babonás eltévelyedésként ítélte el” (1967, 27), és ezzel összhangban azt állítja, hogy az utópizmus egy ősi eretnekség, amely nem Morus 16. századi könyvéből származik, hanem már az antikvitásban is jelen van. Szerinte a szekuláris terminológiában „az Ezeréves Birodalom fogalma helyett ma a ’forradalom’ fogalma dívik: egy szent pillanat, ami magyarázatul szolgál bármilyen cselekedetre” (Molnár 27). Claeys érvelése szerint bármely „bináris rendszer, amely azt állítja, hogy a jónak győzedelmeskednie kell a gonosz fölött, majd saját földi ellenségeit nyilvánítja gonosznak, egyenes utat nyit a vérfürdő felé” (2017a, 51). A nagy különbség Molnár és Claeys között az, hogy az előbbi számára a millenarizmus az utópikus gondolkodás meghatározó vonása, míg Claeys számára egy deviancia, ami nem általános az utópikus törekvések körében. A Tragédia számos pillanatában megjelenik ez a veszély, legszembeötlőbben a párizsi színben.