Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

4.4.2. A tömeg uralma

Az athéni színben leírt demokratikus rendszer nem nagyszámú független ember döntéshozatali eljárása, hanem inkább a tömeg uralma, vagy azoké, akik a tömeget irányítani tudják. Ma a demokrácia az autonómia fogalmához kötődik, a joguralomhoz, a törvény előtti egyenlőséghez, a szólásszabadsághoz és a közjó iránti elkötelezettséghez. A demokrácia eszméje a Tragédiában sokkal primitívebbnek és kaotikusnak mutatkozik, és azt a problémát veszi górcső alá, ami a demokrácia fogalmának természetes összetevője: a nagy néptömegek hatalmát. Claeys megfogalmazásában „a tömeg, sokaság, csőcselék – ezek negatív érzelemmel telített kifejezések. A kollektív tudatnak és a csoportoknak olyan negatív tulajdonságait sugallják, mint a düh, az erőszak vagy a törvényen kívüliség, irracionalitás, szélsőséges érzelmek vagy kontrollálatlan mozgalmak, tévedésre való hajlam, karizmatikus vezetők manipulációjára való kifejezett fogékonyság” (2017b, 18). Pontosan ebben az értelemben, negatív erőként jelenik meg a Tragédiában (és a magyar utópikus irodalom más műveiben is) a tömeg, a sokaság, a csőcselék: „a tömeg az egyik prototípusa a kollektivista politikai disztópiának” (Claeys 2017b, 18). A tömeg kollektív öntudata gyengébb és gyakran erkölcstelennek tűnik a potenciálisan erényes egyénével szemben. A tömegek impulzivitása és intoleranciája egy vezető irányítása után kiált nemcsak a politikaelméletben, hanem a színpadon is, ahol hangsúlyozottan megjelennek a kollektív tudat veszélyei, és a tömeg szörnyeteggé válása. Madách drámája ebben az értelemben ugyanarról a veszteségről szól, mely José Ortega y Gasset A tömegek lázadása (1930) című könyvében jelenik majd meg, amit a tömegek hatalomra jutása idézett elő, különösképpen a nemességgel összefüggésbe hozott minőségekkel kapcsolatban.

A Tragédiában többször megjelenik a vezetés hiánya és számos konfliktus (az athéni színben és a dráma más helyein is) a középpontba helyezi a tömeg és a lehetségesnek beállított vezető viszonyát. A Bessenyei Tariménesében bemutatott kívánalomhoz hasonlóan a Tragédiában bemutatott ideál nem a nép uralma (amit sok bizonytalan tényező terhel), hanem egy jóindulatú személy uralma, akit törvények korlátoznak. A nemesség fogalma és értéke vissza-visszatérő eleme a drámának: a konstantinápolyi színben (7.) Lucifer figyelmezteti Ádámot (aki Tankréd lovagként szerepel ebben a színben), hogy a helyzete a nép elfogadásától vagy kételkedésétől függ, és a szellemének szükséges lehet leszállni az ő szintjükre. Ádám – Tankréd – ezt válaszolja: „Mért leszállani? Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel?” Ádám őszintén reméli, hogy az új ideák szelleme felemelheti az átlagembereket („Tán szent tanai a tömegbe hatnak, / És akkor nincs veszély.”), bár a következő nevetségesnek beállított vita a homousion és a homoiusion közti különbségről és az ezt következő kivégzések azt mutatják, hogy Lucifer kétségei a lényegre tapintottak. Visszatérő elem a 19. századi magyar irodalomban, hogy magasabb rendű, nemesebb lelkek felemelhetik-e a népet; Petőfi Sándor 1847-ben írott A tizenkilencedik század költői című versében különleges nyomatékkal jelenik meg a kánaánként jellemzett utópikus körülmények között: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”. Ez a leírt utópikus állapot nemcsak az igazságosságot és az egyenlőséget emeli ki, hanem azt a szellemi és kulturális állapotot is, amely egy demokratikus társadalom működéséhez szükséges, és amely Madách drámájában hiányként jelenik meg.

A párizsi színben (9.) a nemes áldozat és a vérszomjas tömeg kettőssége tűnik fel újra – a tömeg „fegyvert és vezért” követel, de ahogy Ádám hamarosan megtudja, a tömeg könnyen az előző vezető ellen fordulhat és a forradalom terrorba csap át. Gottlieb (2001, 46) véleménye szerint „a magas eszményekkel szöges ellentétben áll a tömeg hajlandósága arra, hogy ezeket az eszményeket gyűlölet, igazságtalanság és kegyetlenség révén valósítsák meg.” Madách drámája összhangban áll azokkal a reflexiókkal, melyek a demokráciának a Francia Forradalom alatt tapasztalt hiányosságait írják le (és jóval megelőzi például Gustave Le Bon 1896-ban írt A tömegek lélektana című művét). Claeys (2017b, 18) arra mutat rá, hogy „a tömeg mint politikai cselekvő elmélete a francia forradalom után bukkant fel.” A Tragédia illeszkedik ebbe a trendbe és a tömegelmélet politikai fejlődéséhez a színház eszközeivel járul hozzá. A francia forradalom után következő színben Ádám (Johannes Kepler személyében) megőrzi optimizmusát a forradalom lehetőségeit illetően az előidézett rombolás és szenvedés ellenére is, és az a végkövetkeztetése, hogy az utópikus feltételek akkor teljesülnek, amikor a tömegek éretté válnak: „De akkor a nép sem lesz kiskorú.”

Ezt a feltételt mindig a jövőtől remélik a dráma egész folyamán, a jelen minden színben tele van veszélyekkel, amit az éretlen tömeg támaszt a nemeslelkű vezetőkkel szemben, vagy ahogyan Éva (Miltiadész feleségeként az athéni színben) megfogalmazza: „Csak láncot érdemel e csőcselék, / Mely érzi, hogy te szűletél urául, / Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve, / S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék.” Miltiadész kevésbé feldúlt, de egyet kell értenie a végkövetkeztetéssel, hogy a nép még nem kész az autonóm határozathozatalra, hogy a szolgaság mentalitása nem tűnt el a törvényi és politikai körülmények megváltozásával: „E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás, annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság vérengző eszközévé / Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek. / Csak egyedül én voltam a bolond, / Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság”. Lucifer megerősíti Ádám elgondolását: „[á]tláttad-é, hogy a bódúlt tömegnek / Nemesb ura voltál, mint ő neked?”

Éva végül megátkozza a népet, és a szín tragikus lezárása a két generációval korábbi Bessenyei Tariménesére rímel: az ideális politikai felépítmény a 19. századi Közép-Európában nem a tömegdemokrácia, hanem egy felvilágosult uralkodó alkotmányos uralma. Két ok is ehhez a konklúzióhoz vezet: az egyik az, hogy a nagy tömegek nem bizonyultak elég érettnek ahhoz, hogy önmagukat kormányozzák (lásd a Tariménesben Jajgádia közembereinek önközpontúságát), noha a Tragédiában a tömegek érettsége mint jövőbeli remény felsejlik. A másik fő ok, amiért az egyéni vezetés előnyben részesül az irodalmi szerkezetben keresendő. A dráma értelmezésekor érdemes megfontolni, hogy az irodalmi művek gyakran helyezik a szereplőket a középpontba, így ha politikai rendszereket ábrázolnak, természetes, hogy azok is egy fontos személy köré rendeződnek. A legtöbb irodalmi mű, és főképpen a színművek, nem politikai értekezések; alkalmasabb színpadra állítani egy felvilágosult vezetőt, mint megszemélyesíteni olyan elvont fogalmakat, mint a társadalmi igazságosság vagy a demokratikus döntéshozatal.

A demokrácia a Tragédiában, az athéni és a párizsi színben is elhibázott kísérlet marad – mindazonáltal a reményt nem adják fel, ahogy ebben a drámában sohasem. Legszembetűnőbben a francia forradalom jelszavait éri kritika azáltal, hogy a dráma bemutatja azt az anarchiát és rombolást, amit a forradalmi terror okozott. Mindezek ellenére a 10. színben Kepler azt vallja, hogy ha „vérrel és sárral volt is befenve”, az eszme mégis ragyog. Noha itt explicit módon a népuralom jelenik meg célként, a tragédia sehol sem ábrázol demokratikus rendet komoly hiányosságok nélkül.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero