A szín Lucifer és Ádám vitájával kezdődik (akik a londoni szín romlott kapitalizmusát utálattal hagyták ott), és Lucifer azt állítja, hogy a jövő ideális társadalmában a tudomány fogja átvenni a nemzet szerepét. „Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? / Előitélet szülte egykor azt, / Szűkkeblüség, versenygés védte meg. / Most már egész föld a széles haza, / Köz cél felé társ már most minden ember. / S a csendesen folyó szép rend fölött / Tisztelve áll őrül a tudomány.” Ádám ellentmond ennek azzal érvelve, hogy a nemzethez tartozásnak erős összetartó ereje van: „Egyet bánok csak: a haza fogalmát. / Megállott volna az tán, úgy hiszem, / Ez új rend közt is. Az emberkebel / Korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül; / Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz; / Félek, nem lelkesűl a nagy világért, / Mint a szülők sirjáért lelkesült / Ki a családért vérét ontaná.” Míg Lucifer kozmopolita felfogása vonzónak hangozhat sok 21. századbeli fül számára, a 19. századi Közép-Európában, és különösképpen pedig a Habsburg Birodalomban, a társadalom modernizációjának fő hajtóereje gyakran a nacionalizmus volt, és még ha a különböző nemzetiségek érdekellentétei hamarosan komoly politikai feszültségekhez vezettek is, a nemzeti mozgalmak Magyarországon és másutt számos kulturális vívmányt értek el. Feltehetőleg a legtöbb magyar olvasó osztotta Ádám ellenvéleményét a nemzeti identitás elvesztésével kapcsolatban. Nemzet és nacionalizmus semmiképpen sem negatív vagy elavult nézetek a magyar utópikus tradíció egyéb szerzőinek műveiben sem. A patriotizmus, nemzeti függetlenség és autonómia, kulturális ébredéssel párosulva - ezek többnyire nagyon jelentős és pozitív fogalmak a közép-európai utópikus irodalomban, különösképpen a Habsburg birodalomban. Bessenyei Tariménesében az eszményi Arténis királynő fontos vonása, hogy saját nemzetének királynője (ami alapvető különbség a történelmi modell, Mária Terézia személyéhez képest), és nem hajlandó kormányozni a szomszédos Jajgádiát az őt fenyegető despota legyőzése után, mivel ők egy másik nemzetet alkotnak. Jókai A jövő század regényében határozottan kiemeli a magyar nemzet érdemeit és talentumait, úgy mutatva be azt, mint amelynek központi szerepe van a világ egyesítésében a repülőgép feltalálása által, és ez az egységesítés semmiképpen nem jelenti a nemzeti identitások megszűnését.

A nacionalizmus témája csak a szín első párbeszédében merül fel, ahol megbeszélik, hogy „Mi eszme az, mely a széles világot / Eggyé olvasztja, melly a lelkesűlést, / Az emberszív e szent, örök tüzét.” Ez az eszme pedig az, hogy az emberi elme diadalt arat a természet erői fölött, vagy ahogyan azt a tudós kifejezi: „akaratomnak enged az anyag”. Az emberi akaratnak kell a tudományon keresztül ellenőrzése alá vonnia a természetet és a saját hasznára fordítani azt. Ebben a jövőbeli világban Lucifer és Ádám meglátogatják a kihalt fajok múzeumát, ahol olyan állatok láthatók, mint például a ló vagy a kutya. Nem élhették túl azt, hogy a tudomány valami jobbal helyettesítette őket, a ló esetében a gőzgéppel. „Él, ami hasznos, és mit ekkorig / A tudomány pótolni nem tudott.” Az élőlények gépekkel való helyettesítésének problémája erőteljesen jelenik meg majd a 21. századi magyar utópizmusban. Jó példa erre Karinthy Faremido (1916) című műve, ahol minden élő dolgot alacsonyabbrendűnek tartanak a gépeknél, míg novelláiban Szathmári Sándor részletesen tárgyalja annak a veszélyét, hogy a gépek átvehetik az emberek feletti uralmat. 

A falanszterben minden alá van rendelve a gyakorlati elveknek és az emberiség túlélésének, mivel azt feltételezik, hogy a Nap életének vége felé jár, olyasfajta szükséghelyzetet teremtve, mint ma a globális felmelegedés – igaz, az időbeli távlat a falanszterben megnyugtatónak látszik. „Négy ezredév után a nap kihűl, / Növényeket nem szül többé a föld; / Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk” A tudós számára azonban a négyezer év nem távoli jövő: addig semmilyen erőfeszítést nem lehet megtakarítani, és amennyiben bármit szükségtelennek ítélnek a túlélés szempontjából, azt elvetik és betiltják. Ádám nemcsak a legtöbb állat kihalását nehezményezi, hanem a zene, a költészet és művészet eltűnését is, amelyeket a célszerűség elve helyettesít: „Most gépeink teszik mindezt helyettünk, / Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban, / És a tökélyről az kezeskedik, / Hogy a munkás, ki ma csavart csinál, / Végső napjáig amellett marad.” 

Ádám kétli, hogy ez a program, amely az egyéniség elvesztését is magában foglalja, az emberi életet szolgálná, és véleményének látványos bizonyítását nyerjük, amikor a falanszter gyűlésén a közösség számos tagját megbüntetik a rossz viselkedéséért. Ádám Luthert ismeri fel a 31-es szám alatt, akit szenvedélyességért büntetnek meg, míg a 400-as szám azért kap bírságot, mert kárt okozott a falanszternek, amikor elmerült álomképeiben. Ádám Platónt ismeri fel benne, akinek a falanszterben pásztorként kell dolgoznia, de Michelangelo sorsa még megindítóbb: neki egyforma széklábakat kell faragnia egész életében, és bárhogyan is próbálkozik megváltoztatni sorsát, az rendbontásnak minősül. 

Andrew Milner (2014, 154) szerint a modernitásban „folyamatos dialektikus kapcsolat áll fenn két törekvés között: a felvilágosodás a természettől eltávolítja az embert, míg a romantika próbálja újra visszavezetni a természethez”. A Tragédia is részese ennek a dialektikának és különösen a falanszter szín hangsúlyozza a felvilágosodás törekvésének embertelen megnyilvánulásait, legfőképpen akkor, ha az szélsőségeiben nyilatkozik meg. „A felvilágosodás autonómiáját mindig fenyegeti a természetestől való eltávolodás belső ellentmondása: a szabadság szabadsághiánnyá válik, míg a romantikus inkarnációt fenyegeti a természeteshez való visszatérés belső ellentmondása: a természet átlelkesítésének átfordulása abba, hogy a lélek a természet részévé válik,” és ez a dialektika „a modernitás félresikerült belső párbeszéde” (Roberts és Murphy 2004, 75–76, idézi Milner 2014, 154). Milner szerint a disztópia a romantika oldalát testesíti meg a modernitás párbeszédében, amikor azt hangsúlyozza, hogy mekkora veszélyt hordoz magában az emberi élet természettől való eltávolodása. Madách műve – különösen a falanszter-szín – részese annak a törekvésnek, hogy a modernitást közelítsük újra a természethez. 

Egy katonásan túlszervezett társadalom nem képes megbirkózni az egyéniséggel, a különlegességgel és az emberi szabadság fenyegető veszélyével. A falanszter (ellentétben Fourier eredeti elképzeléseivel) a totalitárius állam szimbólumává válik — még jóval annak a huszadik századi megjelenése előtt. Ezt a társadalmi rendszert akár úgy is tekinthetjük, hogy a nagy egész jólétét szolgálja, de azáltal, hogy elnyomja az egyéniséget és tökéletes alávetettséget követel, olyan hellyé válik, ahol az emberi személy kiteljesedése nem lehetséges. Ez leghangsúlyosabban az utolsó jelenetben mutatkozik meg: miután a vének a kultúrtörténet legnagyobb vívmányait céltalannak minősítették, Ádám felismeri Évát egy anyában, aki megtagadja, hogy gyermekét átadja a nevelőtestületnek. Szerelmesek lesznek egymásba, amit a vének mentális betegségnek bélyegeznek. A célszerűség elve veszélyhelyzetben akár szükségesnek is tekinthető (márpedig a falanszterben a nap lehűlését annak tartják, ahogy napjainkban a globális felmelegedést tarthatjuk ilyen végveszélynek), de azok a szükségintézkedések, amelyek az emberek egyediségét megfojtják, nem tarthatnak sokáig anélkül, hogy az emberi társadalomra ne lennének romboló hatással. A kvázi-szükségállapot olyan tartós liminális helyzetet okoz, amely a falanszter-szín utolsó jelenetéhez hasonló despotikus állapotot hoz létre, ahol a vének hatalma megkérdőjelezhetetlen és korlátlan. A tudomány képviselőiként jelennek meg, ami itt egy sor megkérdőjelezhetetlen igazságot jelent – nincs helye habozásnak, kompromisszumnak vagy párbeszédnek az ítélethozatal folyamán és az ítélet kihirdetésében. Azokkal a polgárokkal, akiket bűnösnek találtak a szabályok megszegésében, olyan gyerekként bánnak, akit meg kell büntetnie a felnőttnek, aki mindig mindent jobban tud. Még ha az elítélteknek meg is engedik, hogy beszéljenek, a véleményüket nem veszik figyelembe. Ami tudományos elveken alapuló felvilágosult kormányzásnak van feltüntetve, valójában a célszerűség törvényén alapuló despotizmussá válik, miközben sutba dobják a korábban nagyra értékelt demokratikus eszméket. Noha a Tragédia számos színében bebizonyosodott, hogy a demokráciát sok súlyos probléma terheli, Ádám (Kepler személyében) végkövetkeztetése a második prágai színben (10.) az, hogy a francia forradalom minden magával hozott terror ellenére „Isten szikrája” volt. A falanszter világa egy sokkal békésebb és erőszakmentesebb világot mutat nekünk, noha nagyság alatt kizárólag a tudományos ismereteket értik, és a Véneken, a vezető tudósokon kívül az emberek többségét felcserélhetőnek tartják. Az egyformaság körülményei között Adorno kifejezésével élve (1948/1997, 99), „az emberek már nem dialektikus ellentétben állnak a társadalommal, hanem lényegileg azonossá váltak vele,” amiből az következik, hogy „teljességgel felcserélhetők egymással, így az ember megszűnik individuumként létezni” (Adorno 1948/1997, 104).

A falanszter narratívája az érzelmek, szenvedélyek és művészet hiányára helyezi a hangsúlyt, vagyis minden olyan dologéra, ami a racionális gondolkodás szigorúan utilitarista körén kívül esik (hasonlóan a Kazohinia kazo elvére, lásd 8. fejezet), de az egymással felcserélhető tagok, vagy jobban mondva a falanszter alkotóelemei nem lehetnek egy demokrácia autonóm cselekvői sem. Amit Ádám a legnagyobb értéknek tart az életben –romantikus szerelem, őszinte érzelmek, szenvedély, művészet és eredeti gondolatok – elvesznek a modern világban. A londoni színben a kapitalizmus nyers haszonelvű etikája: a materializmus, a kapzsiság és az emberek anyagi szükségletei száműzik az ilyesféle humanisztikus értékeket a gyakorlatból, míg a silányabb helyettesítőik virulnak. A falanszter a haszonelvű ideológia hideg logikájával, amit tudományos eszmékkel támasztanak alá, eltörli az emberi értékeket és az egyéniség szabad tevékenységét értéktelennek és veszélyesnek nyilvánítja. Politikai szempontból az előző színek, mint az athéni és a párizsi, a demokratikus struktúrák hiányosságait mutatták be, amelyek főképpen a tömeg rövidlátó, befolyásolható és éretlen viselkedéséből fakadnak, és az elérendő célt a Tragédia az érett, korrupcióra nem hajlamos népben találja meg. De ez az ideális rend sohasem mutatkozik meg; a falanszter hierarchikus világában a tömeg hallgat és jól viselkedik, mivel a saját vénei éretlennek tartják ahhoz, hogy döntéseket hozzon.