Jókainak az utópiához fűződő viszonya meglehetősen tipikus a modern magyar irodalomban: számos más jelentős íróhoz hasonlóan, kipróbálta magát az utópikus fikció terén is, mindazonáltal ezek a próbálkozások meglehetősen marginálisak maradtak az életművében – bár Jókainál az utópia újra és újra megjelenik. Fekete (1989, 193) szerint a fantasztikus vagy utópikus irodalom marginális szerepe annak köszönhető, hogy az irodalomtörténészek előítélettel viseltetnek a fantasztikum iránt, mindazonáltal „Jókai Mór a modern science fiction klasszikus előfutárának számít, humanista tartalommal, nyelvi újításokkal és természettudományos részletekkel.” Legnagyobb utópikus munkáján, A jövő század regényén kívül (1872), ami a jelen fejezet fő tárgya lesz, Jókai életműve számos elszórt utópikus részletet tartalmaz, különösen az 1870-es években. Szajbély (2010, 126) szerint visszatérő elem Jókai művében az a típusú utópia, ahol valaki elszigetelten él a világtól. Az 1870-ben megjelent Fekete Gyémántok cselekménye például egy olyan szénbánya körül szövődik, amelynek tulajdonosa ellenáll a kapitalizmus nyomásának, emlékeztetve az utópikus szocializmusra, fizikai dolgozóival szoros kapcsolatot ápolva (végül feleségül is veszi egyiküket). A dolgozók jóléte még a profitnál is fontosabb kérdés a főszereplő számára, és Czigány (1984, 224) szerint „sikeresen fogja össze a közösséget, hogy egy közös célért dolgozzanak”. 1872-ben írja Jókai egyik legfontosabb regényét, az Aranyembert, „amelyet több kritikus a legjobb regényének tart, amelyik méltán biztosította elismertségét” kül- és belföldön egyaránt (Czigány 1984, 225). A regényben szerepel egy ’Senki Szigete’ elnevezésű utópikus helyszín: a Dunán lévő kicsiny, elrejtett sziget, elzárva a társadalomtól – itt talál a főhős végül boldogságra, amit a világban nem szerezhet meg anyagi és társadalmi sikerei ellenére sem. A Senki Szigete egy utópikus terület (vö. Nyilasy 2005, 124), mely kapcsolódik a pasztorális hagyományhoz és kritikus elhatárolódást jelent a 19. század végi kapitalizmus világától, vagy Lukácsy (1997, 370) szavaival élve: utópikus színezetű magánboldogság, nem pedig egy jól körülhatárolt, alternatív társadalmi modell. A majdnem-utópikus helyszín másik példája Jókai műveiben Torockó városa, amelyiket az Egy az Isten (1877) című regényében fest le utópikus képekkel. Az itt ábrázolt közösség tagjai ahhoz az unitárius felekezethez tartoznak, melynek alapítói között utópikus jellegű művek szerzője is található (vö. Paleologus, jelen kötet 2. fejezetében). Az itteni társadalom kohéziója igen erős, tagjai fejlett erkölcsi színvonalat képviselnek és az egyenlőség elve is megjelenik a különféle rétegekhez tartozó emberek között, akik tisztelettel vannak egymás iránt. Mielőtt Jókai legnagyobb utópikus művének, A jövő század regényének részletes elemzésébe kezdenék, meg kell említenem egy rövid utópikus művet utolsó alkotói szakaszából. Az utolsó előtti regénye Ahol a pénz nem isten címmel 1904-ben került kiadásra, és egy pesszimista, sőt apokaliptikus felvetést tartalmaz: ahogyan emelkedik a tengerszint, a jövőben Európa legnagyobb része víz alá kerül majd. Nagy Miklós (2002) szerint a jövő, amit korábban optimistán írt le, a félelem és aggodalom forrásává vált a korosodó író számára. Ez az elbeszélés egy olyan civilizáció felfedezése köré épül, amely nem a modern gazdasági elveken alapul. Éppúgy, mint Morus Tamás Utópiájában, itt sem ismerik a pénzt. Utópiában (1947, 99) „amiben az egyik ember hiányt szenved, azt a másik bőséges készleteiből kipótolja”. A társadalmi igazságosság ilyesfajta elgondolása, amit a társadalom összetartó ereje táplál, más magyar utópikus írók, például Bessenyei számára is fontosak (Totoposz földjén az egyik ember szerencséje nem a másik nélkülözésétől függ; ld. 3. fejezet), és az altruizmus logikája működik az Ahol a pénz nem istenben: azok, akiknek valamiből bőséggel jutott, természetesen adják tovább azoknak, akik nélkülözik azt (Jókai 1904/1971, 18). Ugyanez az elv működik (a kazo fogalma alatt) Szathmári Kazohiniájában (ld. 8. fejezet).