Körülbelül az első kötet közepéig az utópikus város önmagában létező harmonikus egységként van bemutatva, amit csak külső erők veszélyeztethetnek. Valamivel később, talán abból a megfontolásból, hogy több esemény és feszültség jelenjen meg a történetben, kiderül, hogy a feltételezett harmónia meglehetősen bizonytalan, és a hagyományos marxista értelemben vett osztályellentétet figyelhetünk meg. Az író kifejti, hogy „minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt, s megrázza a rá épített várost” (Jókai 1872/1981, II, 216). A felkelést mindazonáltal külföldi erők is szítják saját háborús terveik részeként. Az első kötet általában békés természetű elbeszélése gyökeres fordulatot vesz, amikor (részben külföldi propaganda hatására) az államban uralkodó harmónia fenyegetés alá kerül. Ez az a pillanat, amikor a korábbi tagadás ellenére kiderül, hogy felkelés esetén még az államon belül is lehet kényszerítő erőt használni. A társadalom rendszere a kapitalista kizsákmányolás fogalmaival kerül leírásra, és ahogy az egy kizsákmányoló osztálytól elvárható, a hatóságok erő bevetését fontolgatják saját polgáraik (részvényeseik) ellen – ennek az erőnek a természete azonban szokatlan, és komolyan törekszenek arra, hogy minél jobban csökkentették a veszteségeket. A felkelés munkás-megmozdulásnak indul, amelyik az alsó néposztályok javára szolgáló független programmal álcázza magát, de kiderül, hogy romboló erőkről van szó, amelyet az orosz ellenség támogat (anyagilag is.) A mozgalom egyre népszerűbb az alsóbb osztályokban, de azok a munkások ellene vannak, akik – miután meglehetősen hosszú ideje dolgoznak az Otthon számára, már gyűjtöttek valamennyi vagyont, ezek „a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, akik meg tudták becsülni az állami független lét becsét” (Jókai 1872/1981, II, 221). A kommunista kiáltvány végkövetkeztetése, miszerint a proletárok „csak láncaikat veszíthetik”, nem igaz Jókai utópiájában. A felkelést leverik, és a repülőgép kényszerítő erőként való használatát egy mezőgazdasági találmánnyal egyesítik: a mesterséges eső létrehozásával. Végül olyan eljárássá fejlesztik, amely vihart hoz létre, és a lázadó csoport szétszóródik anélkül, hogy kárt okozna. 

Az örökös béke utópikus megvalósulásának mindössze egy ellenfele marad: ez pedig az előszóban említésre került Nihil hadereje, amit Oroszország képvisel. Szörényi (2015) szerint a nihilizmus jelentősége a regényben Szergej Nyecsajev terrorista szervezetére való utalás. (Nihil meglehetős részletességgel kerül leírásra az első kötetben Tatrangi utópikus elképzelésenek fenyegető, disztópikus ellenpontjaként, hasonlóan Bessenyei Tariménesében Jajgádiához.)

A második kötetben következő háborút (amelyet Nihil országa visel Magyarország ellen, mozgósítva a déli országrészben élő szláv népeket) a víz segítségével nyerik meg, de sokkal kevésbé humánus módon, mint a fölkelés esetében. Hasonlóan a holland hadsereg által használt védelmi eljáráshoz, a főszereplő Tatrangi lezárja a Dunát a Vaskapunál, katasztrofális áradást idézve elő – ezzel részben elpusztítva a hadsereget és lehetetlenné téve Magyarország megtámadását délről, de földek, házak, és ezzel együtt a civil lakosság életének pusztulását is előidézi. Ez a háború humanisztikusnak van beállítva, mivel nem szerepelnek fegyverek a hadviselésben, de ha alaposabban megfigyeljük a leírást, kiderül a rombolás embertelen természete (Jókai 1872/1981, II, 243). A háborúnak ezt a szakaszát Tatrangi szuperhőshöz illő képességei nyerik meg, amikor elzár egy nagy folyót és így arra kényszeríti, hogy nagy területet árasszon el. A háború másik szakasza a repülőgépek egymás elleni harca, ahol az emberi beavatkozás szinte szükségtelen. Nagyon hasonló eseményeket ír le Szathmári Sándor Gépvilág című novellája (1972, 256), ám Szathmári látásmódja a 20. század közepén sokkal kevésbé optimista a gépek szerepét és az emberrel való együttműködésüket illetően; elbeszélésében valójában a gépek jelentik a legnagyobb veszélyt az emberiség jövőjére (részletesen ld. 8 fej.), míg Jókainál nem merül fel, hogy a gépek önállóak lehetnének.

A világ legelső légicsatája, mely irodalmi műben valaha megjelent, teljességgel fantasztikusnak tűnhetett az 1870-es évekbeli olvasó számára, aki még semmit sem tudhatott a légi hadviselésről. Egyfajta humanizmus is megmutatkozik itt: a repülőgépek víz fölött harcolnak, hogy ezáltal a lezuhanó pilóták megmeneküljenek (Jókai 1872/1981, II, 263). A háború végeredménye Nihil hadseregének teljes megsemmisítése, ami a világban létező utolsó haderő lefegyverezését is jelenti, és az örökös béke valódi kezdete: Oroszország leteszi a fegyvert (ahogy előtte már az összes többi ország) és csatlakozik az összeurópai és -ázsiai hatalmak Gazdasági Szövetségéhez. A szövetség azt eredményezi, hogy az első kötet végén kötött békeegyezmény véglegessé és egyetemessé válik, ami által a világ jóléte biztosítva lesz. Mindez azért lehetséges, mert a győztes a saját nemzetének jólétén túl a nagyobb közösség jólétét is figyelembe veszi (prófétai módon előrevetítve az évtizedekkel későbbi súlyos hibákat, amiket az I. Világháború utáni békekötéskor követtek el.) „Az ellenség kénytelen lesz mindenre ráállni, éppen azért emberiek legyenek a békeföltételek. Nem kell őket megalázni, hogy késő időkre eltett bosszút ne vigyenek magukkal haza; ne kérjen tőlük a győztes ország hadikárpótlást, hogy vagyonilag meg ne romoljon a vesztes ország” (Jókai 1872/1981, I, 417–418). Ez a szemlélet Totoposz nézőpontját is tükrözi a szomszédos Jajgádia megszállása után Bessenyei Tariménesében (noha a közvetlen hatás nagyon kétséges, mivel Bessenyei könyve nem jelenhetett meg 1930 előtt; részletesen ld. 3. fej.) 

A békeszerződést a legeslegutolsó háború után írják alá, mintegy a globális utópikus helyzet csúcspontjaként. Egy kicsiny utópikus városállam alapítása és a Nihil haderejével vívott utolsó háború után, a világ belép az örökös béke korszakába. A békeszerződés pontjai magukba foglalják egy nemzetközi törvényszék alapítását (a világ különböző részeiről származó tagokkal), aminek a döntése minden nemzetre nézve kötelező lesz, minden ellenszegülőt árulónak tekintenek és úgy is kezelnek (Jókai 1872/1981, II, 278–279) – a szöveg optimizmusára jellemző, hogy azt feltételezi, hogy egyéb intézkedés nem szükséges. Minden állam összes lakosa meg fogja ismerni a békeszerződés részleteit a tanulmányai részeként. Minden vallás összes papjának az lesz a kötelező hirdetnivalója és aki nem békét prédikál, azt elviszik „a Fidzsi-szigetre, kannibálokat oktatni” (Jókai 1872/1981, II, 279).