A repülőgép segítségével Belső-Ázsia egy elszigetelt részén Tatrangi felfedezi Kin-Tseu földjét (Jókai 1872/1981, II, 153), amely egy természeténél fogva utópikus területnek bizonyul. (A terület neve azonosítható a Kincső női névvel, s mindenképp a ‘kincs’ jelenlétére utal, mindazonáltal az elbeszélés maga egy kínai nevet sugall, amely s hegyek földjét jelenti.) Hajdu (2021, 56) szerint „a beágyazott utópia azt mutatja, hogy egy tizenkilencedik századi író hogyan képzel el egy klasszikus kínai utópiát.” 

A természetes környezet itt szintén utópikus: a hagyományos utópiák tipikus elszigeteltségét égbenyúló hegyek biztosítják. Ez a földrajzi vonás kizárja a külső háborús támadás veszélyét, és a szerencsés éghajlat lecsökkenti a betegségek által okozott problémákat. Mindez a lakosság növekedését eredményezi, ami a gazdaság fejlődését teszi szükségessé, főképpen a mezőgazdaság területén, de a szállításban és a várostervezésben is (Jókai 1872/1981, II, 151). Jókai a magyar nemzet eredetéről szóló mítoszokat utópikus történetekkel vegyíti, és azzal az elképzeléssel, hogy létezhet egy elszigetelt magyar törzs Ázsiában (Horváth 2013). Jókai (1872/1981, II, 145) elbeszélése azt sugallja, hogy a magyar nemzet elveszett része, amelyet a domonkos rendi Juliánus barát megtalált a tizenharmadik században, most Kin-Tseuban él. A mongol hadsereg elől úgy menekültek meg, hogy ravaszul kiszárították az Aral-tengert és a hegyekbe menekültek, ahol végül egy megközelíthetetlen, de lakható területet találtak. Kin-Tseut olyan lakosok alkotják, akik századokon át a világtól elszigetelve éltek; mindazonáltal magyarul beszélnek (az elbeszélés azt állítja, hogy a nyelvük azonos az Európában beszélt magyar nyelvvel, idegen jövevényszavak nélkül). Hétszáz éve itt élnek; és mivel nem volt háború, sem betegség (az egészséges hegyi levegő megelőzi a járványokat), a lakosság hatmillióra duzzadt arra az időpontra, amikor Tatrangi megtalálta őket (Jókai 1872/1981, II, 150; néhány oldallal később mindazonáltal ötmillió lakost említ, a könyvre jellemző következetlenséggel). Hajdu (2021, 63) szerint Kin-Tseu „az ősmagyarok néhány mitikus (vagy még inkább tudományosan felépített) vonását őrzi meg, bár egy fontos vonás, a dicsőséges harcos természet kimondottan hiányzik belőlük. A régi mitikus vonások mindazonáltal tökéletes harmóniában állnak Jókai tizenkilencedik századbeli liberális értékeivel: a demokráciával és a vallásszabadsággal.” 

Szükséghelyzete kényszerítette arra Kin-Tseu népét, hogy a mezőgazdaságban találékony eljárásokat, valamint utópikus társadalmi rendszert fejlesszenek ki. Kin-Tseuban a házak a számos folyó és csatorna partjára épültek (nem pedig városszerűen csoportosan) és a legjobb eljárásokat fejlesztették ki minden elérhető természeti forrás felhasználására – „a szükség élesítette a természetes észt” (Jókai 1872/1981, II, 151–152). Az elbeszélés egy speciális geodemon nevű „genius loci” jelenlétéről tudósít, amely nyugtató és békéltető környezeti hatást fejt ki a lakosokra (Jókai 1872/1981, II, 152–153). Ez a tájnak csaknem mágikus minősége tehető felelőssé a nép békés természetéért, és még az alkohol sem zavarhatja meg békéjüket, miután egyáltalán nem fogyasztanak részegítő italokat. Mindenekelőtt egyetérthetünk Hajduval (2021, 64), aki Kin-Tseut ökotopikus fogalmakkal írja le, kijelentve, hogy „az egész elbeszélés nem vezeti végig következetesen ezt a modellt egy teljes értékű utópia leírásává.” 

Kin-Tseu társadalmi struktúrája állítólag a szabadságon alapul, mégis annyiban hierarchikus, hogy vezetőket választanak, akik a föld rendjéért, az adminisztrációért, a törvénykezésért és az adókért felelősek (Jókai 1872/1981, II, 159). Az ősi magyar hagyományt követve hét vezért is választanak, akiknek egyike a törzsfőnök. Mind az autokrácia, mind a gerontokrácia elkerüléséhez a kulcs a törzsfőnök életéhez kapcsolódó szokás: amikor megöregszik, lemond a hatalomról, és elrejtettségben, egyedül hal meg. A lelkesült elbeszélő hangnem hivatott meggyőzni az olvasót, hogy ez az elszigetelt ország természeténél fogva utópikus – noha az elbeszélésből hiányzik annak a valódi magyarázata, hogy miért is lenne ez annyira eszményi, azon kívül, hogy sajátos éghajlata és a Himalája hegyvidékének természeti befolyása miatt az emberek békésen viselkednek. Az elbeszélés sajátossága, hogy Kin-Tseu természeti és mesterséges vonásait nagy részletességgel írja le, miközben kevesebb, mint egy oldalt szentel a társadalmi struktúra elemzésére. Jókai számára a környezet emberi viselkedésre gyakorolt csodálatos hatása kielégítő magyarázattal szolgál. Mindez összhangban áll Gorman Beauchamp (2007, 280) érvelésével, amely szerint „az utópisták az embert a társadalmi környezetének produktumaként szemlélik. Semmi veleszületett vonása sincs az ember pszichikai jellemzőinek – sem hibák a természetében, sem az eredeti bűn öröksége – ami megakadályozná azt, hogy tökéletessé váljon, vagy legalábbis radikálisan megjavuljon, ha egyszer a társadalmi struktúra, amely kialakítja a jellemét, megfelelő módon átalakul.” Jókai számára azonban nem annyira a társadalmi, mint inkább a fizikai környezet és a hagyományok azok, amelyek tökéletesítették a lakosokat; és ezek a kifogástalan lakosok természetüknél fogva egy ideális társadalmat alakítanak ki. A jövő század regényében nagyobb jelentőségűek az anyagi és a gazdasági struktúrák, találmányok, városok, a természeti környezet és az épületek összhangja, mint a társadalmi vagy politikai rendszer – jól példázza ezt az utópikusnak mondott Kin-Tseu leírásának arányai, ahol a társadalom szerkezetéről csak kevés szó esik.