Jókai elsősorban regényíró, aki számára a társadalmi rendszer még egy utópikus műben is csak másodlagos szerepet játszhat az egyéni szerepéhez képest. „A tipikus elbeszélésforma számára egy túlzó, szuperhős karakter melodramatikus eseményekbe ágyazása” (Hites 2021, 70). A nagy történelmi változásokat nem a történelem vak erői okozzák, az erőszakos rendszerek szükségletei vagy más emberfeletti hatások, hanem a hősök bátorsága, a főgonosz áskálódása, féltékenysége, vagy egyszerűen csak a balszerencse. Léteznek azonban nagyobb erők, amelyek az emberi történelmet kormányozzák, bizonyos elvek, amelyek csodás módon működnek, mint például az a tény, hogy a bátorság elnyeri méltó jutalmát, a gőg pedig méltó büntetését (Jókai 1872/1981, II, 140). Így hát egy isteni vagy költői igazságszolgáltatás működik a színfalak mögött, ami természetes határt szab az emberi tevékenységnek és az elérhető tökéletességnek. Ez a jelenség azonban nemcsak valamiféle foltként értelmezhető, amely elhomályosítja a világos utópikus társadalmi és politikai rendszert, hanem intuitív módon azt is jelzi, hogy nem létezhet tökéletes rendszer, mindegyiket veszélyezteti az emberi természet tökéletlensége. Jókai nem a mindennapi embert mutatja be, aki az utópikus társadalmi rendszerben él, hanem a vezetők küzdelmeire irányul a figyelem. A történelmi személyiségek központi jelentőséggel bírnak Jókai utópikus narratívájában a társadalmi, politikai és gazdasági rendszerek kibontakozásában. Elsősorban a személyes jellemvonások, nevezetesen a határozott akaraterő az, ami a történelmi változásokat mozgatja; ahogy ez nyíltan el is hangzik: „Az erős akarat előtt nincs lehetetlenség” (Jókai 1872/1981, II, 42). Úgy látszik, ez a törvény érvényes az emberi civilizációban és a természet erejével való küzdelemben egyaránt. Ebben a tekintetben Jókai Francis Bacon örököse, aki az Új Atlantiszban (1626) szintén az emberi elme végtelen lehetőségeit írja le, de ugyanez mozdítja elő Percy Shelley meggyőződését is, hogy „az emberiségnek csak akarnia kell, hogy ne létezzen többé gonosz, és az meg fog szűnni.” (McWhir 1996, 60). Jókai könyve jelentős hangsúlyt fektet olyan személyes jellemvonásokra és erényekre, mint a szeretet és a féltékenység, olyan eseményekre, mint az udvari botrányok és intrikák, amelyeket gyakran fölöslegesek vagy jelentéktelenek más utópikus művekben. 

Jókai könyvében az örökös béke végső utópikus célja csak hosszas küzdelem árán érhető el az egyéni törekvések sikerének eredményeképpen, miközben a világirodalom legtöbb utópiája társadalmi és politikai rendszerek problémáira helyezi a hangsúlyt (beleértve a technológiai fejlődés hatásait is), és kevésbé foglalkoznak az egyének tevékenységével. Jókai számára sem a társadalom fejlődése, sem a tudomány nem száraz és személytelen tárgy: a tudományos felfedezések és technológiai fejlesztések mindig valamely hős személyes erőfeszítésének eredménye – a repülőgép feltalálása például az idősebb és az ifjabb Tatrangi zsenialitásának köszönhető. Ezekben az erőfeszítésekben a hősök emberfeletti tulajdonságokkal bírnak; Tatrangi például mintegy istenként kormányozza a repülőgépet (Jókai 1872/1981, I, 321–322). Később az isteni vonás még szembeötlőbbé válik, amikor az ember megzabolázza a mesterséges elektromosságot és felfénylik a világítás – amely isteni erőnek látszik: „Az ember és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái” (Jókai 1872/1981, I, 322–323). Ugyanerre a látásmódra utal Jókai könyvének egyik alfejezet-címe is – A nyolcadnap – mely utalás arra, hogy a teremtést emberi törekvések tökéletesítik és teljesítik be. 

Esztétikai szempontból a strukturális elem túlsúlya egészen Morus Tamás óta azt eredményezi, hogy a jól kidolgozott karakterek, konfliktusok és a komplex narratíva gyakran hiányzik az utópikus irodalomba tartozó művekből. Jókai könyvének jellegzetessége, hogy az utópiára alapvetően jellemző strukturalizmus keveredik a regényíró szereplőközpontú látásmódjával, aki elfogadja ugyan, hogy az utópia műfajában szükséges leírnia a politikai és gazdasági rendszert, de népszerű regényíróként elsősorban hősöket és gonosztevőket, cselekményt és konfliktust keres. A narrátor kijelenti, hogy az Otthon államában részben az ideális társadalmi-gazdasági rendszer, részben az új ichor nevű anyag varázslatos tulajdonságai felelősek az „örök béke” állapotáért és az emberiség végső boldogulásáért, de időről időre kiderül azért, hogy ezt a békét csak a főszereplők – elsősorban Tatrangi – egyéni erényei révén lehet elérni és fenntartani. Hajdu (2021, 58) szerint béke és jólét elérése „főleg az ő személyes intellektuális és erkölcsi képességein múlik.” 

Ez ellentétben áll a történelem strukturalista szemléletével, amit legkiterjedtebben Lukács György (1971, 221) fejtett ki, aki korszakalkotó művében, a Történelem és osztálytudatban azt állítja, hogy az átfogó történelmi erők szabályozzák a történéseket, nem pedig az egyéni tettek. Az intencionalista-strukturalista szembenállás kelt újból életre a forradalmak természetéről szóló polémiában a huszadik század végén, amelyet már összefoglaltuk jelen kötet bevezetésében (ld. 1 fej.). Hadd említsem itt csupán, hogy a kortárs történetírásban is vannak érvek a történelem strukturális látásmódja mellett és ellen, Theda Skocpol (1994, 200) például amellett áll ki, hogy a történelmet elsősorban az egyes ember irányításán kívül eső erők és minták alakítják ki. Skocpol nézőpontjával (és Lukácséval) szemben áll Eric Selbin (1997, 123), aki szerint a történész fókuszának „az embereken kell maradnia, nem pedig rendszereken, és választásokon, nem pedig determinizmuson,” és azt állítja, hogy „ha elmulasztjuk figyelembe venni az egyes emberek erőfeszítéseit és szándékait, akkor azt sugalljuk, hogy kizárólag a strukturális körülmények diktálják azt, hogy az egyes ember mit tehet.” Egy extrém pozitivista strukturalizmus a politikai és társadalmi kérdések értelmezésében nemcsak, hogy idegen egy Jókai-szintű regényírótól, hanem általában kevéssé gyümölcsöző elemző eszköz a cselekménnyel és szereplőkkel rendelkező utópikus irodalom értelmezésében. Egy naiv intencionalizmus, amely figyelmen kívül hagyja a strukturális elemek relevanciáját (beleértve a technológia fejlődését is), szintén meddőnek bizonyul az emberi társadalom összetettsége, és az arra reflektáló irodalom elemzésében. Egy járható arany középút található Selbin végkövetkeztetésében (1997, 133), aki azt állítja, hogy létezik egy „dialektikus viszony az egyéni és kollektív akarat között [...] A körülmények és a tettek összjátéka – amelyek közül egyik sem létezhet a másik nélkül – együttesen alakítják ki az emberi történelmet.” Vagy Susanne Jonas (1991, 4) szavaival: „Az emberi szereplők nemcsak ’a rendszer hordozói’, hanem egyszersmind alakítói is.” Ahogy Jókai esete mutatja, az utópikus irodalom irodalmi összetevője természetes módon kiemeli az egyén személyes szerepét a történelem strukturális elemeivel szemben.

A 20. századi disztópikus irodalomban a történelem strukturális erői és a személyes tettek közötti ellentét a személyes alany strukturális erőkkel szembeni tehetetlenségeként manifesztálódik (vö. Winston Smith Orwell: 1984-ében vagy Komjáthyné Babits Mihály Elza pilótájában, 7.fejezet). Egy disztópikus elbeszélésben a strukturális erők megfojtják az egyéniséget, akinek a szenvedése demonstrálja a disztópikus társadalmi rendszer kártékony természetét. A cselekvőképesség hiánya így az embertelenséget jeleníti meg a klasszikus disztópiák lényegében liberális-humanisztikus világképében. Jókai az utópiájában teljesen az intencionalitás, az egyéni szándékok szerepe mellett teszi le a voksát, még hogyha a társadalmi és politikai struktúrákat figyelembe is veszi. Ez éles ellentétben áll például Lev Tolsztoj történelemszemléletével, amit az 1869-ben megjelent Háború és béke epilógusában fejtett ki, néhány évvel azelőtt, hogy Jókai elkezdte volna írni A jövő század regényét. (A Háború és béke első magyar fordítása néhány évvel később, 1885-ben jelent meg, noha Jókainak valószínűleg volt némi fogalma Tolsztoj elképzeléseiről). Tolsztoj (1869,1305) a szabad akarat történelemre való befolyása ellen érvel, és így a következő strukturalista álláspontot képviseli: „a reál tudományokban a szükségszerűség törvényének hívjuk azt, amit tudunk, és amit nem tudunk, életerőnek nevezzük. Az életerő csak egy kifejezés az ismeretlenre, ami mindenen túl és mindenek fölött megmarad az életről való tudásunk kívül. Így hát a történelemben is az ismert dolgokat szükségszerűség törvényének hívjuk, amit pedig ismeretlen, azt szabad akaratnak. A szabad akarat csak egy kifejezés az ismeretlenre, ami az emberi életről való tudásunkon kívül esik.”

Tolsztoj meg volt győződve arról, hogy az egyes ember szabad akarata nem formálja át a történelmet – a szabad akarat az ő gondolatmenetében csupán helyettesítője a strukturális törvényeknek, amiket akár észre sem veszünk. „És ha a történelem tárgya a nemzetek és az emberiség mozgalmainak a tanulmányozása, nem pedig az emberek életéből vett kisebb jelentőségű események leírása, akkor az okok fogalmának a félretételével olyan törvényeket kell kutatnia, a melyek a szabadságnak egymással elválaszthatatlanul összefűzött és végtelenül kis elemeivel közösek.” (Tolsztoj 1869; részletesebben Tolsztoj komplex metaforájáról ld. Ahearn 2005). Tolsztoj (1869) azzal a végkövetkeztetéssel zárja az eszmefuttatását, hogy „föltétlenül szükséges, hogy lemondjunk a szabadságról, a mely nincsen, és elismerjük a függést, - a melyet nem érzünk.” (Tolsztoj 1869/1907) Véleménye Marx és Lukács elgondolásával párhuzamos, és pontosan ezt a gondolatmenetet támadja Isaiah Berlin Történelmi sorsszerűség című előadásában, azzal érvelve, hogy a determinizmus kizárja a szabad akaratból való döntést, és áthelyezi a történelmet az emberi irányítás alól a személytelen erők hatalmába. Berlin azt is állította, hogy a történelmi szükségszerűség gondolatának „veszélyes erkölcsi és politikai következményei voltak, amikor jogosnak nyilvánította a szenvedést és aláásta a tiszteletet ’a történelem vesztesei’ iránt. A történelmi szükségszerűségben való hit ’alibiként’ szolgált a felelősség és hibáztatás elkerülésére, és a szükségesség vagy az ész nevében elkövetett bűntettek elkövetésére. Felmentést jelentett a rosszindulatú tettek elkövetésére és a tettek hiányára egyaránt” (Cherniss és Hardy 2018). Tolsztoj érvelését könnyű az irodalmi utópiákban természetesen megjelenő strukturális megközelítések sorába állítani: az ember jóléte az őt körülvevő politikai és társadalmi struktúráktól függ. Jókai mindazonáltal folyamatosan elutasítja a szabad akarat szerepének feladását, amely egyben az egyéni karakter szerepének elvetését is jelentené. A hős szabad akarata fontosabb Jókai számára, mint a történelem idevonatkozó törvényei, még ha ez az álláspontja impliciten alá is ássa az utópikus struktúra érvényét. Ha a repülőgép feltalálása elkerülhetetlenül utópikus következményeket von maga után a határok eltörlése és a háború fölöslegessé tétele által, nem kellene szükségszerűen emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznie a főhősnek, ellenkező esetben a következmények esetlegesek és kiszámíthatatlanok. A regény irodalmi szerkezete Jókai megközelítésében mindazonáltal megköveteli nemcsak az izgalmas kalandok, hanem fontos hősök és hitvány gonosztevők beleszövését is.