Ezek a szolaszinak nevezett gépek általában véve örömet okoznak, a szeretethez nagyon hasonló érzést keltve Gulliverben. Úgy érzékeli, hogy egy különleges erő veszi körül a gépezeteket, és természetesen az emberek után kezd kutatni, akik irányítják ezeket a berendezéseket, feltételezve, hogy e végletekig tökéletes mechanikai szerkezetek alkotóinak nagyon kifinomultnak kell lenniük. „Azután ismét úgy okoskodtam, hogy ahol ilyen tökéletes gépek vannak, ott nyilván rendkívüliek és fejlett értelműek az emberek” (Karinthy 1976, 21–22). Gulliver semmiképpen sem egy mindentudó narrátor, hanem inkább az olvasó helyettese, aki (hasonlóan H. G. Wells időutazójához) lépésről lépésre fedezi fel az idegen földet és hamis következtetéseket von le a felfedezett jelenségekből. A hely és a teremtmények természetének megértése problémás folyamattá válik az elbeszélésben: „Mindazt, amit eddig megértetni próbáltam az olvasóval, én magam csak hosszú napok és hetek múlva értettem meg és fogtam fel” (Karinthy 1976, 31). Jó időbe telik, míg felismeri, hogy Faremido gépeinek nincs emberi vezetője vagy irányítója, sőt, még csak emberi vagy más élő fölöttese sem; ők az ország egyedüli lakói, és mechanikus természetük és a biológiai életerő hiánya ellenére is az organikus életnél magasabb szintű létformának tartják magukat.

Később egy Midore nevű szolaszi Gulliver idegenvezetőjévé válik, aki így hamar rájön, hogy a gépek „nemcsak hogy nem hasonlók az emberhez, de földi értelemben élő lényeknek sem tekinthetők, mert jóllehet önmaguk erejéből mozognak, céltudatosan cselekesznek, s bizonyos társadalmi formákat alkotnak együtt: nincsen testüknek egyetlen porcikája sem abból a bizonyos matériából, mely felfogásunk szerint az élet egyetlen lehető hordozója és feltétele, s amit közönségesen szerves anyagnak nevezünk” (Karinthy 1976, 31–32). Szolasziknak nevezik magukat, a szolmizációs hangokra utalva, és hogyha Karinthy műve széles körben ismertebbé vált volna korábban, mint Karel Čapek: R. U. R. – Rossum Univerzális Robotjai című színműve (ami négy évvel később íródott, mint a Faremido), a szolaszi szó honosodott volna meg nemzetközi szótárban a robot helyett. A szolaszikat más szolaszik készítik gyárakban, és elektromosság, gőz és gázok hajtják őket. Tökéletességük abból a tényből származik, hogy testrészeiket kiválogatják, és bármiféle rongálódás vagy elhasználódás esetén kicserélhetők (Karinthy 1976, 36). Gulliver megtudja, hogy a szolaszik megvetik az organikus életet, látván, hogyan rombolja le a Földet. Bármennyire is ott kívánna azonban maradni harmonikus országukban, vissza kényszerül térni az emberek közé, amit – akárcsak Swift könyvében a Nyihahák között – mélységesen fájlal. 

Érdemes aláhúzni, hogy a főszereplő alvás közben érkezik Faremidoba és az egyik első benyomása a harmonikusan gyönyörű országról az, hogy álmában már járt ott. „Az egész táj, fölötte a napnak szokatlanul megnagyobbodott, a rendesnél csaknem kétszer nagyobb tányérjával, valami valószínűtlen, meseszerű és idegen, ugyanekkor mégis megfoghatatlanul ismerős volt, mintha nem először járnék ezen a vidéken. Később, álmélkodásaim közepette, gondolkoztam ezen, és rájöttem, honnan ismerem én ezt a tájat: álmomban jártam itt, nem is egyszer, főleg gyermekkoromban; nagy időközökben váratlanul visszatérő álom volt ez; eleinte, gyermekkoromban, a folyónak innenső partján álldogáltam, és vágyakozva néztem az erdő felé, ahonnan valami ismeretlen, édes zene szólt” (Karinthy 1976, 18). Érdekes párhuzamot fedezhetünk fel a fenti idézet, és a bő harminc évvel később írt 1984, George Orwell meghatározó jelentőségű disztópiája között, ahol a főszereplő, Winston Smith így írja le az álmaiban (és néha a valóságban is) megjelenő képet: „Az elébe táruló táj oly sokszor visszatért álmaiban, hogy gyakran elgondolkozott: nem látta-e a valóságban is? Mikor ébren volt, Arany Vidéknek nevezte magában. Nyúl rágta hajdani legelő volt, kitaposott ösvény húzódott rajta, s vakondtúrásokkal volt telehintve. A rét túlsó szélén szilfasor állt, a fák ágait gyengéden ringatta a szellő, leveleik sűrű csomói úgy hullámoztak, mint a női haj. Valahol a közvetlen közelben, de a látómezőn kívül, tiszta, lassú sodrú folyó folydogált.” A két leírás között nem tételezhető fel közvetlen kapcsolat, de szembeötlők a hasonlóságok, amik abból fakadnak, hogy az utópikus elbeszélésekben az álom strukturális szerepet játszik. Az álom és az alvás visszatérő eleme az utópikus regényeknek, és természetes módon relativizálja a főszereplők minden tapasztalatát, hiszen ami egy álomban történik, az csak lazán kapcsolódik a valósághoz. Nadia Khouri szerint „az alvásnak az ilyen narratívákban az a szerepe, hogy anélkül egyensúlyozza ki a narratívát, hogy teljesen megszüntetné a valóság érzetét, ugyanakkor lehetővé teszi az utópikus álmot. Az utópiában az alvás tehát a valóságot álommá (pontosabban rémálommá) alakítja, míg az utópiát valóvá teszi” (The Clockwork and Eros. CLA Journal 24 (1981/13), 376–399, 382).

Ugyanakkor – ahogyan a modern pszichológia állítja – az emberek tudatalatti életének néhány legfontosabb eleme gyakran az álmokból derül ki. Az álomszerű narratívák olyan tudatállapotra utalnak, mely egyszerre fantasztikus, valószerűtlen és alapvetően fontos az emberek életében. Ami az értelmezést illeti, az álomnarratívák meglehetős szabadságot hagynak, de alapvető tévedés volna elutasítani az ilyen történeteket, mint ami „csak” álom. Az utópiákat gyakran nevezik álmoknak (vö. Lyman Tower Sargent meghatározásával, 1994), a disztópiákat pedig rémálmoknak; a disztópiabeli szép álom az eltávolítás egy elemét hozza be az értelmezésbe. Az álomnak (és emlékének) más a funkciója Karinthy és Orwell disztópikus írásában, de mindkettőben kiemelkedő jelentőségű ez a tapasztalat, és némileg eltávolítja az olvasót a könyv cselekményétől. Karinthy esetében enyhíti a könyv szélsőségesen pesszimista tónusát, hiszen alapvetően egy rémálom emlékéről van szó, de ahelyett, hogy egyszerűen félretolnánk, mint egy rossz álmot, figyelembe kell vennünk, hogy Gulliver mennyire jól érezte magát ebben az álomban, és mennyire szomorú az a valóság, amire ébred.