A fő oka annak, hogy Karinthy ilyen negatívan tekint az emberiségre, az I. világháború pusztításában keresendő, de egy évszázaddal később már nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberiség környezeti pusztítását, amely bolygónk bioszféráját veszélyezteti. Az emberi lények (akiket doszirének hívnak Karinthy Faremidojában) állítólag lehetetlenné teszik a szolaszik életét a Földön. Valójában minden élőlényt (a növényeket is beleértve) doszirének neveznek: a kifejezés olyan átmeneti lényt jelöl, aki nem tud anélkül létezni, hogy más lényeket elpusztítson. „A doszire szó alatt általában mérget, fertőző anyagot, élősdit értenek Faremidóban” (Karinthy 1965, 29).

Az élősködőket a szolaszik leleplezték és tüzetes vizsgálatnak vetették alá. Számos betegség miatt őket hibáztatják, mint alacsonyabb rendű teremtményeket, akik csak más teremtmények elpusztítása árán tudnak életben maradni, és ők maguk is pusztulásnak alávetettek. „[E]nnek következtében szükségszerűen betegség, vagyis mulandó jelenség vagyok (érdekes, hogy a szolaszik nyelvében ez a két szó egyet jelent), önmagát megemésztő kóranyag.... megfigyelték, hogy a nap bizonyos részében nyugtalanság fog el, s ilyenkor felkeresek egy ilyen faremidói doszirét, s annak néhány daganatát letépem (gyümölcsöt értett), s felhabzsolva azt, elpusztítom” (Karinthy 1976, 47). Az evés, mivel elkerülhetetlenül elpusztít vagy legalábbis megsért más élő szervezeteket, veszélyes tevékenységnek számít, ami a szolasziknál alacsonyabb rendű gonosz teremtményekre jellemző. Minthogy minden organikus szervezetnek el kell pusztítania másokat a túlélése érdekében, a szolasziknál alacsonyabb rendűnek és veszélyesnek ítélik őket. A szolaszik szerint a doszirék szélsőségesen gonosz természetének az értelem és az ösztön párhuzamos fejlődése az oka, az intellektusnak és ez ösztönös-érzelmi összetevőknek a kettőssége, ami kétfejű szörnyetegeket eredményez: „[E]l kell pusztulnia, mihelyt a két félteke, az ösztöné és a tudaté, egy bizonyos fejlődési fokon összeszorul, s megfojtja egymást, mint a közös barázdába került két mag. Két kéz, az egyik épít, a másik rombol” (Karinthy 1976, 55). Hartvig (2013, 35) véleménye szerint a szolaszik ideális, mechanikus világából az következik, hogy „a Faremidoban az író megfosztja az emberi lényeket a racionális lélektől és átviszi azt a gyönyörű és bonyolult repülő gépekre”. Ennek oka az, hogy az I. világháború pusztításának körülményei között „Swift oldalán állva Karinthy elsősorban az arisztotelészi antropológia központi gondolatát tagadja, a homo animal rationale-t” (Hartvig 2013, 38). A kritikák visszatérő eleme erős túlzásnak minősíteni, vagy megkérdőjelezni annak a létét, amit Karinthy élettelen intellektusnak hív (vö. Robotos 1982, 77). A huszonegyedik században a mesterséges intelligencia fejlődése más megvilágításba helyezi a kérdést. Egy öntudattal rendelkező és független mesterséges intelligencia aligha nevezhető csak a fantasztikus irodalom elemének, ma nagyon is komolyan kell venni ezt a lehetőséget. Még ha Karinthy Faremidoja nem is a mesterséges intelligencia térhódításának kontextusában veti fel a kérdést, érdemes újra megvizsgálnunk a jóindulatú szolaszik hozzáállását az organikus, ennélfogva veszélyes doszirékhoz (az embereket is beleértve). Egyetértek Robotossal (1982, 79) abban, hogy a Faremidot átható pesszimizmus az I. világháború következménye, és még ha a szolaszik véleménye az emberi fajról aránytalanul negatív is, a pesszimizmus forrásai és okai nem is tűntek el a múlt században és továbbra is érvényesek maradtak a globális felmelegedés és a környezetpusztítás korszakában.