Karinthy Gulliverjének hasonló a reakciója. „hogyan viselem majd el ezek után az emberek és állatok társaságát: az egész doszirét, amit az ő műszereiken át szemlélve, annyira megutáltam” (Karinthy 1976, 60) – egy keserű iróniával megrajzolt harmonikus és erőszakmentes világ, ami csakis az emberi faj, a világegyetem végsőkig romboló és önpusztító ereje nélkül valósulhat meg. A befejezésben mindazonáltal tetten érhető a remény szimbolikus szikrája, mivel a narrátor kijelenti, hogy rálelt az optimizmusát tápláló forrásra: „Addig is bizalommal s belső titkos örömmel nézek néha a kék ég felé, és az ő jóságos, meleg szemében, amit az emberek Napnak neveznek, néha mintha biztatást olvasnék, mely csak nekem szól: hogy még emlékszik rám, és nem fog megfeledkezni rólam” (Karinthy 1976, 62). A kék ég látszik az öröm, a bizalom, és bizonyos mértékig a remény forrásának – mintegy Ruth Levitas elképzelését visszhangozva a kék szín utópikus minőségéről. Levitas kifejti, hogy a kék szín (elsősorban a vizuális művészetekben, de az irodalomban és a zenében is) egy különösen utópikus minőséget sugall: a jobb utáni vágyakozást. Hangsúlyozza egy „kulturális többlet” jelenlétét, amely „a művészetnek azt az általános képességét jeleníti meg, hogy túlcsorduljon létrejöttének történelmi helyén és körülményein, és a még nem létező felé mutasson” (Levitas 2013, 42). Ez nemcsak a kék ég említésére érvényes, amely csak Karinthy művének a legvégén jelenik meg, hanem a zenei harmónia fontosságára is, amely az egész elbeszélést átszövi. Levitas (2013, 46) Ernst Bloch-ot idézi még, akinek állítása szerint „a zene kapcsolatba hozza férfiúi és női mivoltunkat azzal, ami meghaladja a kimondható dolgokat, túlszárnyalja az elemezhetőt [...] és régóta [...] azok íratlan teológiájának számít, akik nélkülöznek vagy megtagadnak minden formális vallást.” Felidézheti továbbá Frederic Jameson kijelentését is (aki szintén Bloch-ra hivatkozik), miszerint „a zene legalapvetőbb szerepe a külső és belső egységének behatárolt, mégis tiszta érzése, amelyet az Utópia fog majd megteremteni a létezés minden dimenziójában” (1971, 143). Pontosan Faremido zenei harmóniája az – az ég kékjén kívül –, ami egyesíti az érzékelés töredezettségét és reményt kódol a máskülönben mélyen pesszimista elbeszélésbe a szolaszik utópikus létezéséről, amely éles ellentétben áll az emberiség disztópikus világával. Ezek a vonások – együtt az ironikus felhanggal, amely jellemző az elbeszélésre – lehetőséget nyitnak egy olyan értelmezésre, ahol Faremido az emberiség reményvesztett állapotának olyan megjelenítése, amely – a narrátor állításaival ellentétben – nem zárja ki egy pozitív változás lehetőségét.

A remény másik forrása a humor lehet. Még ha Faremido humora nem szelíd és könnyed, az embereknek az a képessége, hogy nevetni tudnak a helyzetükön, a túlélés lehetőségét kínálja. Az elbeszélő háborúra való utalása jó példát szolgáltat erre. Faremidoban a háborúra sorozatos szatirikus, keserű iróniával megfogalmazott megjegyzések utalnak, például az is, amely a sebészi hozzáértés fejlődéséről szól, amit legjobban a háború támogat. „Magam is nem kevesebb, mint harmincnégy olyan külső és belső halálos sebesülést és betegséget tapasztaltam, amelyek eddig semmiféle orvosi lexikonban nem szerepeltek s melyeknek feljegyzésével, szerénytelenség nélkül mondhatom, nem jelentéktelen szolgálatot tettem az orvostudománynak” (Karinthy 1976, 13). Vagy később: „Bár szorosan véve nem tartozik szakmámba, néhány érdekes idegkórtani megfigyelést is feljegyeztem: kezembe került például egy japán katona [...], aki a harctéren megőrült – az a rögeszméje volt, hogy ő tudja, miért harcol” (Karinthy 1976, 14). Faremido – lévén egy rövidlélegzetű mű – nem ad részletes leírást sem a szolaszik, sem az emberek világának felépítéséről. A kisregény disztópikus jellege nem elnyomó társadalmi vagy politikai rendszerek leírásában jelenik meg, hanem az emberek által okozott háború eszeveszett pusztításában, valamint a szolaszik világának vonzerejében. Valójában semmit sem tudunk meg társadalmi vagy családi életükről – az elbeszélés független, ám tulajdonképpen automatikusan együttműködő lényekként mutatja be őket. Világuk vonzó a béke, a harmónia, valamint erőszakmentes természetük miatt, amelyik éles ellentétben áll az emberi társadalom jellemzőivel. Ebben az is benne foglaltatik, hogy bármilyen is a társadalmuk szerkezete, végeredményben érdektelen, mivel békés hozzáállásuk harmóniát biztosít, de az emberi társadalmak bárhogyan is vannak felépítve, az emberek ragadozó természete pusztítást eredményez. Faremido igazi világháborús kisregény, pesszimizmusa a megírásának idejét (1916) tükrözi. Ez a pesszimizmus szokatlan a humoros Karinthytől (valószínűleg ez az oka, hogy a Faremidora még csak utalás sem történt a Petőfi Irodalmi Múzeum egyébként méltó kiállításán Karinthy életművéről 2013-ban: https://pim.hu/hu/kiallitas/szamadas-talentomrol-karinthy-frigyes-emlekkiallitas), mindazonáltal a mű szerkezete és hangneme arra utal, hogy nem tréfáról van itt szó: az olvasónak és az írónak egyaránt nyomós oka van a pesszimizmusra.