A fikciós szövegekre többféleképpen is tekinthetünk. George Steiner (2013, 12; idézi még Baccolini és Moylan, 2003) méltányolja az emberi nyelvhasználat azon képességét, hogy nemlétező dolgokat is képes kifejezni, például óhajtó, feltételes modalitású vagy jövő idejű mondatokban. Ez egy olyan különleges képesség, amely az emberi kultúrát kivételessé teszi: „Azért maradunk fenn, mégpedig kreatív emberi lényként, mert lényegi képességünk ’nemet’ mondani a valóságra, vele párhuzamos képzelmeket építeni, megálmodott, megparancsolt, remélt ‘másságokat’ a tudatunknak lakóhelyül. Ebben az értelemben gondolom, hogy az utópisztikus és a messianisztikus szintaktikai kategóriák” (Steiner 2005, xv). Steiner szerint általános és szükséges emberi képesség az, hogy értelmezni tudunk fiktív állapotokat (például a jövőt), nem pedig egy különleges jelenség, ami csak a művészet vagy az irodalom világához tartozik. Ugyanezt a véleményt fejti ki Ruth Ronen is, amikor azt állítja, hogy a fikcionalitás nem csupán irodalmi szövegek különleges jellemzője, hanem az emberi létezés természetes velejárója. A fikció és valóság közti kapcsolat kérdése nem csupán az irodalomtudomány problémája, hanem szokványos emberi tapasztalat: mindannyian hivatkozunk olyan állapotokra és eseményekre, melyek aktuálisan nem léteznek – ilyenek például az álmaink, a vágyaink vagy az emlékeink. Nem tudnánk normális emberi életet élni anélkül, hogy (még) nem létező dolgokról beszéljünk vagy gondolkodjunk – például, hogy mit fogunk tenni holnap, vagy mit vacsorázunk ma este. Az utópia is tekinthető olyan kifejezésmódnak, ami az aktuálisan nem létező állapot fontosságát hangsúlyozza. 

Láthattuk, hogy a fikciót gyakran állítják szembe a tényekkel – ugyanígy gyakori, hogy az irodalmi műveket szembe állítják a valósághű történeti leírásokkal. A történészek és a társadalomtudósok munkája azonban számos fontos szempontból párhuzamot mutat a regényírókéval. Amikor az irodalom és a politika kapcsolatát vizsgálja, Jacques Rancière (2004, 13) Arisztotelészre hivatkozik: szerinte az ókori gondolkodó a költészetet „filozófikusabbnak” tartotta a történetírásnál, mert a költők az eposzban az események láncolatát összefüggő cselekményként mutatják be, míg a történetírók csak elmondják az eseményeket, ahogy azok egymás után bekövetkeztek. A modern történetírás is felismeri a narratív kohézió szerepét az epikus költészet (és a fiktív irodalmi művek) esetében: Hayden White (1987, 5) nagyon jelentősnek tekinti a fiktív és valós történetírás párhuzamait. Szerinte a kronológiai sorrend nem elegendő a történelmi narratíva létrehozásához, ami az események strukturált szerkezetét jelenti, olyan kapcsolatrendszert az egyes események között, amit a puszta sorrendiség nem fed fel. A regényírók jellemzően igyekeznek egy koherens narratívát kialakítani, s ha a történészek (valamint a politológusok és a szociológusok, illetve bárki, aki a társadalmi valóság működését meg szeretné érteni) koherens mintákat keresnek az általuk vizsgált valóság tényei között, felfedve az események kapcsolatait, akkor a két tevékenység eredendően hasonlít egymáshoz. A kohézió létrehozása a történész munkájában alapvetően rokon vonás az epikus költő vagy regényíró narratívaalkotó tevékenységével: azt jelenti, hogy a történész az adatait egy megfelelő struktúrát alkotva mutatja be. Ahhoz, hogy összefüggő rendszert alkothasson, „egy történész konceptuális stratégiákat alkalmaz, amelyek által megmagyarázhatja vagy bemutathatja az adatokat. Ezen a szinten szerintem, a történészek lényegében költői tevékenységet folytatnak (White 1973, x). A narratívaalkotás ezen költői tette a társadalomtudóst a regényíróhoz kapcsolja, noha azért természetesen alapvető különbségek is fennállnak. A történészeket általában nem érdeklik kitalált szereplők és események, az a fő törekvésük, hogy megtörtént eseményeket fűzzenek össze egy koherens szerkezetté, míg a szépirodalom meglehetős szabadságot élvez fiktív karakterek és események felhasználását illetően. A történész felismeri az események összefüggéseit, a regényíró megalkotja. A végkövetkeztetés, amit levonhatunk White érvelésből az, hogy ha éles határvonalat húznánk az irodalmi és történelmi elbeszélések közé, illetve általában társadalomtudomány narratívái közé –, akkor figyelmen kívül hagynánk egy sor fontos párhuzamot.

Az irodalomtudomány alkalmas arra, hogy a társadalomtudomány által szolgáltatott valóságmagyarázatok narratív szerkezetének sajátosságait elemezze és értelmezze. Egy ilyen sajátosság lehet az, hogy a tények és fikció közötti határ semmiképpen sem világos és szembeötlő, és az utópia, mint irodalmi műfaj különösen problémás ilyen tekintetben, mivel hagyományosan a fikció területéhez tartozik, még ha nagyon erős kapacsolatban áll is a társadalmi valósággal. Jonathan Swift Gulliver utazásaihoz írott bevezető levele jó példa arra, hogy az író maga hogyan mossa el a tények és fikció közötti határvonalat, amikor azt írja, hogy a kétkedő olvasók „arra merészkednek, hogy utazásaim könyvét pusztán agyamból szökkent fikciónak vélik, és még azt is megengedték maguknak, hogy utalásokkal arra célozzanak, hogy a nyihahák vagy a jehuk nem valódibbak, mint Utópia lakói” (idézi Maczelka 2019, 266). Swift itt történetét egyrészt a valós útleírások közé sorolja (ahol az egyes részletek nemegyszer gyakorlatilag igazolhatatlanok), és ráadásul az utópiát a végletes fikcionalitás körébe utalja.