Czigányik Zsolt

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

1.3.3. Utópia és utópizmus

A kutatás interdiszciplináris jellege magába foglalja azt, hogy jelen kötet nem (vagy nemcsak) irodalmi fogalomként tárgyalja az utópiát. Több elemző kiemeli, hogy az utópia irodalmi vonatkozásai csak egy elemét jelentik a szélesebb értelemben vett utópizmusnak. Ennek a kategóriának három fő vonatkozását különítik el: az irodalmi megfogalmazások mellett figyelembe kell venni a politikaelmélet utópikus vonásait, valamint az úgynevezett gyakorlati utópizmust, az alternatív életformát folytató közösségek gyakorlatát (pl. a kvékerek vagy a hippik, de tágabb értelemben a szerzetesi közösségeket is ide lehet sorolni, lásd Sargent 1994). Akkor is figyelembe kell venni mindezt, amikor a magyar utópizmus jelenségeit térképezzük fel: nem beszélhetünk önmagában néhány magyarul íródott, elszigetelt irodalmi műről a dráma vagy a próza területéről, hanem az is fontos részét képezi az értelmezésnek, ahogyan ezek a művek beágyazódnak a politikai gondolkodásba és ahogyan a politikai rendszereket tükrözik.

Lyman Tower Sargent szavaival élve (2010, 5) „az utópizmus azokra az álmokra és rémálmokra vonatkozik, melyek arról szólnak, hogy különféle embercsoportok hogyan képzelik el az életüket, általában radikálisan eltérve attól a társadalomtól, melyben ezek az álmodozók élnek. S az utópizmus, a legtöbb társadalomelmélettől eltérően a gazdasági, politikai és társadalmi kérdéseken túl a mindennapi élettel is foglalkozik.” Ahogy korábban a fikcióval kapcsolatban már megállapítottuk, az álmodozást sem érdemes elutasítani, mint valami lényegtelen vagy gyermeteg tevékenységet. George Steiner szerint a (még) nem létező elképzelése embervoltunk egyik fő megjelenési formája és a túlélésünk kulcsa. Noha az irodalmi utópiákban csupán lecsapódik az az alapvető emberi képesség, hogy a tényekkel szembenálló konstrukciókat hozzon létre, az elemzés fő – bár nem egyetlen – szempontja az utópizmus irodalmi megközelítése lesz.

Az álmodók vagy irodalmi, vagy gyakorlati vagy teoretikus formába öntik álmaikat, és ez a három forma gyakran lép egymással kölcsönhatásba. Egy irodalmi utópia fontos elméleti következtetéseket vonhat maga után, amelyek a társadalomkutató számára is lényegesek, vagy egy alternatív közösség létrejöttét is inspirálhatja, amelynek tapasztalatai viszont később társadalomkutatási témákká válhatnak, csak hogy néhány lehetséges variációt említsünk.

Jelen kötet elsősorban az irodalmi összetevő és a magyar utópizmusban megjelenő politikai gondolkodás kölcsönhatásaira fókuszál, arra a módra, ahogyan az emberi élet társadalmi, politikai és gazdasági elemei irodalmi formában tükröződnek. Mindebből természetesen következik, hogy ebben a tanulmányban nagyobb hangsúly esik majd a tartalomra, mint a formára; még akkor is, ha az irodalmi formától és az általa megkövetelt hermeneutikai eljárásoktól nem lehet eltekinteni. Az irodalmi művek formai jegyei annyiban lesznek csak megemlítve, amennyiben az értelmezés szükségessé teszi, noha nem az esztétikai értékek állnak a középpontban.

Szinte megszokássá vált a szabadkozás az utópiákkal foglalkozó tanulmányokban a huszadik század nagyobb részében, köszönhetően annak, hogy a társadalomtudomány gyakran kategorikusan elutasította az utópikus gondolatokat. Fontos oka az utópiák marginalizációjának a modern társadalomelméletben, hogy a korai marxisták nyíltan állást foglaltak az utópia gondolatával, főleg a 19. századi utópikus szocializmussal szemben. Miközben Friedrich Engels Az utópikus és a tudományos szocializmus című nagyhatású pamfletjében elismerte, hogy van némi pozitív hatása a korai utópistáknak (elsősorban Claude Henri Saint-Simon, Charles Fourier, és Robert Owen munkásságának), de kijelentette azt is, hogy „eltévelyedtek a puszta ábrándvilágba”, és elképzeléseiket „reális alapra kellett [...] állítani” (1880, 36). Marx és Engels, miközben explicit módon kritizálták az utópizmust, kidolgozták saját elképzeléseiket a társadalom új szerkezetéről, ami nyilvánvalóan utópikus terv, így Stephen Lukes kifejezésével „anti-utópista utópistákká” váltak (idézi Paden 2002, 67). Ennek az utópizmus-ellenességnek tartós és széles körű hatása lett, bár a marxisták sem feltétlenül utasítják el az utópizmust. Ernst Bloch (1885–1977) A remény elve című 1938 és 1947 között írott hatalmas művében a legszélesebb értelemben vizsgálja az utópizmust; úgy véli, hogy az embereket a jobb életről szőtt álmok motiválják. Bloch szerint a remény az emberi létezés hajtóereje, és módszeresen megvizsgálja jelenlétét az élet sokféle területén. Az olyan jelenségek, mint a mítoszok, tündérmesék és a populáris kultúra sok más eleme tükrözi azt, amit az utópizmus antropológiai vonatkozásának nevezhetünk. Wayne Hudson szerint Bloch az emberi vágyak legalaposabb vizsgálója: munkája kimutatta, hogy az utópizmus az emberi természet része, ami az egész emberi kultúrát áthatja.

Sargent (1994, 22) szerint „az utópiaellenesség legnagyobb sikere az volt, hogy az »utópia« kifejezés jelentése egyenértékű lett azzal, hogy képzeletbeli, irreális, gyakorlatiatlan”. A huszadik század nagyobb részében ez a jelentéstartalom eltakarta az utópizmusban rejlő azon lehetőséget, hogy olyan elképzeléseket mutasson fel a jövővel kapcsolatban, melyek elfogadható, megvalósítható alternatívaként jelennek meg a jelen társadalmával szemben. Ez a negatív hozzáállás odáig terjedt, hogy még az alapvetően utópikus gondolatokat kifejtők is kerülték az „utópia” kifejezést. Luisa Passerini (2002, 15) szerint azok, akik 1968-ban azt a szlogent tűzték zászlajukra, hogy „Légy realista – követeld a lehetetlent!”, nem használták azt a szót, hogy ’utópia’, mert negatív tartalma volt, lehetetlen vagy képtelen dolgokat jelölt. Passerini azt is kijelenti, hogy ez az értelmezés nem szükségszerű, és felhívja a figyelmünket arra a különbségre, amely olaszul az ‘utopico’(‘utópikus’) és az ‘utopistico’ (‘utópisztikus’) melléknevek között fennáll; az előbbi pozitív felhangokkal bír, míg az utóbbi az abszurditás és a lehetetlenség mellékízével megterhelt (lásd még Passerini 2025). Ez a kétpólusú gondolkodás Karl Mannheim ideológiáról és utópiáról szóló értekezésében is jelen van, és ennek a tanulmánynak az irodalmi elemzéseiből (főleg a 8. fejezetben) kiderül, hogy az abszurditásnak szintén lehet olyan funkciója, amennyiben a jelen viszonyainak ironikus kritikáját nyújtja, így járatva le a hamis lehetőségeket. Ami nevetségesnek vagy abszurdnak hat a szépirodalomban, az irodalmon kívül is valószínűleg hibásnak vagy akár végzetesnek is bizonyulhat. Mind a pozitív, mind a negatív utópiák kétségtelenül kritikusak kiindulási pontjukat, a jelen tökéletlenségét tekintve: azt sugallják, hogy a jelen társadalmát alaposan át kell alakítani, vagy pedig ha a jelen tendenciái változatlanok maradnak, olyasfajta extrém következményekkel számolhatunk, amelyek a disztópiákban jelennek meg.

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 184 9

Irodalom

Utópia kelet és nyugat között a magyar irodalomban Szerző: Czigányik Zsolt Utópia és disztópia kapcsán elsősorban angolszász szerzőkre szoktunk gondolni, pedig a műfaj, illetve jelenség a magyar kultúrában is régóta jelen van. Ez a kismonográfia az első próbálkozás a magyar irodalomban elszórtan megtalálható utópikus és disztópikus írások koherens hagyományként való értelmezésére. A kötet bemutatja a régi magyar irodalom és a Magyarországon alkotó külföldi szerzők (mint Jacobus Paleologus és Johannes Comenius) utópikus írásait, Morus szövegének fordítás- és hatástörténetét, majd részletes elemzéseket közöl a XIX. és a XX. század első felének legfontosabb utópikus műveiről. Ezek a művek gyakran ismert, kanonikus szerzők (Bessenyei György, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Babits Mihály) olyan írásai, melyek ritkán vannak a figyelem középpontjában, mások pedig, mint Szathmári Sándor Kazohiniája, kimondottan az utópikus hagyomány szempontjából fontosak, míg Az ember tragédiáját a kötet újszerű szempontból mutatja be. Az elemzések, az utópia műfajának megfelelően, az irodalmi hermeneutika módszereit a politikatudomány és az eszmetörténet eszközeivel egészítik ki. A könyv egyik fontos állítása, hogy a magyar utópizmusra (ahogy általában a magyar kultúrára) nagy hatással van a közép-európai régió köztes, liminális helyzete kelet és nyugat között, mely befolyásolja a hatalmi struktúrákat, a társadalmi és politikai rendet, és az ezekre reflektáló utópikus szövegeket. A műelemzések megközelítésére nagy hatással volt a mai interdiszciplináris utópiakutatás, különösen Lyman Tower Sargent, Gregory Claeys és Fátima Vieira munkássága. Kiemelt jelentőséget kap a magyar és a brit hagyományok kapcsolata, különösen Jonathan Swift és H. G. Wells recepciója. A kötet először angol nyelven 2023-ban Utopia between East and West in Hungarian Literature címen jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. https://link.springer.com/book/10.1007/978-3-031-09226-8 Fordító: Ébényi Anna

Hivatkozás: https://mersz.hu/cziganyik-utopia-kelet-es-nyugat-kozott//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero