Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

2.4. Szakválasztás és a „kontrollálható életstílus” jelensége

Az orvossá válás tulajdonképpen két-, illetve háromlépcsős folyamat eredménye: elsőként az orvosi hivatás választása dől el, majd az egyetemi évek alatt formálódik a potenciális szak választása. Ezt követően „szubspecializálódnak” a gyógyítók. (Weissman 2013) Az orvosi szakválasztáskor a medikusoknak figyelemmel kell lenniük arra, hogy az egyes szakterületek igen eltérő készségeket, kompetenciákat kívánnak meg, eltérő továbbá a munkakörnyezet, a munkabeosztás és mások a karrierlehetőségek is. ( Borges 2002 ; Petrides 2004 )

A pályaválasztás fentiekben ismertetett új aspektusai mellett a szakválasztásban is számos új jelenség figyelhető meg. Ilyen változás az orvosi szakválasztásban a „controllable lifestyle”, azaz a kontrollálható életstílus igényének megjelenése. A kontrollálható életstílus az új orvosgeneráció sajátossága: a szakmai érdeklődés mellett egyre fontosabbá válik a szakmához kapcsolódó időbeosztás, jövedelem és presztízs. A nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy megnőtt azon szakmák iránt az érdeklődés, amelyekben nincs éjszakai munkavégzés, kiszámítható a munkaidő, és minimálisak a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetek. (Heiligers 2012) A kontrollálható életstílus alapú szakválasztás legfontosabb jellemzői tehát a következőkben foglalhatók össze: a heti munkaórák limitált mennyisége, nem ügyeleti szakma választása, a „saját idő”, a szabadidő megfelelő mennyisége és a nők esetében a munkahelyi/családi feladatok összeegyeztethetőségének lehetősége. (Lambert 2005; Dorsey 2003; Newton 2005; Girasek 2012)

A kontollálható életstílus témájában igen jelentős az a szakterület-választásra vonatkozó magyarországi kutatás, amelyben kirajzolódik, hogy az orvosnők esetében mérhetően magasabb az altruisztikus motivációk szerepe mind az orvosi pályaválasztásban, mind a szakterület-választásban. E vizsgálat azt mutatta, hogy a leendő orvosnők számára fontosabb az, hogy segítsenek a betegeknek, mint az, hogy jól kiszámítható munkakört töltsenek be, amely talán könnyebb életkörülményeket teremthetne számukra, vagyis a szak választásakor nem a kontrollálható életstílus alapú döntést helyezik előtérbe. (Girasek 2012)

Korábban ismertetett kvantitatív vizsgálatunk is hasonló eredményt mutatott: a férfiak esetében szignifikánsan nagyobb arányban jelenik meg a pályaválasztáskor az elhelyezkedés, a kereset és a presztízs jelentősége, vagyis a „controllable lifestyle” igénye, míg a nők esetében továbbra is az altruizmus a meghatározó pályaválasztási faktor. Érdekes képet mutat az orvostanhallgatók elképzeléseiről egy svéd vizsgálat (Molnár R 2015), melyben másodéves orvostanhallgatókat kérdeztek arról, hogy „mit gondolnak, milyen orvosnak lenni a gyakorlatban?”. E vizsgálat azt mutatta, hogy a lányoknak és a fiúknak eltérő elképzeléseik vannak arról, milyen is az ideális, a „nagybetűs” orvos. A nők fantáziáiban inkább Florence Nightingale, a modern betegápolás önfeláldozó úttörője jelenik meg, olyasvalaki, aki másokért dolgozik a munkájában és a családja körében egyaránt. Ezzel szemben a férfiak példaképe inkább Supermanhez volt hasonlítható: a „megmentő gyógyító” ő, akinek legfőbb attribútuma, hogy rendkívül hatékony.

Számos vizsgálat megerősíti továbbá, hogy a szakválasztási döntések alakulásában szerepet játszanak a képzés alatti pozitív klinikai tapasztalatok, annak fontossága, hogy a választott szakterület „intellektuális kihívást” jelentsen, illetve, hogy az adott szak mennyire „betegség-” vagy „betegközpontú”. E vizsgálatok mindegyike beszámol azonban nemi különbségekről is a szakválasztás alakulásában: a szakma financiális megbecsültsége a férfiak számára sokkal inkább befolyásoló tényező, míg a nők számára a betegekre fókuszáló munkavégzés, a velük való kapcsolat a döntő. (Bowman 1990)

Mindennek fényében érdekes, hogy miként alakulnak a szakválasztási preferenciák a férfiak és a nők körében, hogyan alakul és változik a „nőies/férfias” szakválasztás jelensége. E kérdés esetében világszerte megfigyelhető jelenség az, hogy bár a nők aránya jelentősen emelkedik az orvosláson belül, a szakterületi megoszlás esetében nem tapasztalunk hasonló dinamikus átalakulást. (Gjerberg 2003b) Bár egyre több fiatal nő kezdi meg a klasszikusan „férfias” szakmákban a szakképzését Magyarországon és szerte a világon (Gaál 2012; Jagsi 2013), a szakterületi gender-szegregáció még mindig fontos kérdése az orvoslásnak. A KSH legfrissebb adatai Magyarországra vonatkozóan például azt mutatják, hogy a sebészet területén az orvosnők aránya mindössze 7,9 százalékos, a szülészet-nőgyógyászat terén 10,9 százalékos, míg a gyermekgyógyászatban, illetve a szemészet területén közel 80 százalékban dolgoznak orvosnők (Nők és férfiak Magyarországon 2012 [2013]). A 3. táblázat a 2013-as orvoskutatásunk szakterületi megoszlását mutatja (lásd a következő oldalon).

Vajon mi az oka annak, hogy a nők a „klasszikusan férfias” szakágakban (pl. sebészet) számarányukhoz viszonyítva jelentősen alacsonyabb mértékben vesznek részt? (Troppmann 2009)

A lehetséges magyarázatokban két jelentős irány rajzolódik ki: az egyik a „szocializációs teória”, a másik pedig a „strukturális akadályok” problémaköre. Az egyik magyarázat értelmében a „nőies és férfias” szerepekre való szocializáció során a lányok és a fiúk megtanulják, hogy „mire alkalmasak és mire nem”. A sebészet témájánál maradva, például gyakran elhangzó vélekedés, hogy „a nőknek nem való a sebészet, mert fizikailag nem bírják az akár 8–12 órán át elhúzódó műtéteket”. Érdekes módon e feltevéshez sokkal ritkábban kapcsolódik az vélekedés, hogy a nőknek jobbak a manuális, finommotoros készségeik; gondoljunk arra, hogy például a – sebészethez is kötődő – varrás készsége alapvetően a nőknek tulajdonított foglalatosság. A sebészet kontra gyermekgyógyászat kérdéskörénél felmerül még a „feminin” és a „maszkulin” személyiségvonások teóriája, mely szerint a nőies/férfias személyiségvonások alakítják a szakválasztást. Beil a Bem Sex-Role Inventoryn alapuló kutatásában úgy találta, hogy a gyermekgyógyászat és a sebészet iránti orientáció szoros korrelációt mutat a férfias/nőies személyiségvonásokkal. (Beil 1980)

3. táblázat: A válaszadó orvosok szakterületi megoszlása (legjellemzőbb szakterületek) a 2013-as kutatás alapján

Szakvizsga	Férfiak	Nők
Aneszteziológia és intenzív terápia	2,3%	3,6%
Belgyógyászat	10,8%	9,9%
Bőrgyógyászat	1%	2,4%
Csecsemő- és gyermekgyógyászat	6,2%	18,2%
Foglalkozás-orvostan (üzemorvostan)	3,3%	4,8%
Fül-orr-gégészet	2,6%	2%
Háziorvostan	22,3%	19,4%
Kardiológia	4,5%	2,4%
Neurológia	2,4%	4,1%
Ortopédia és traumatológia	7,3%	0,7%
Pszichiátria	2,9%	5,7%
Radiológia	3,8%	5,4%
Reumatológia	1,7%	3,5%
Sebészet	12,6%	1,1%
Szemészet	1,2%	4,1%
Szülészet-nőgyógyászat	7,8%	1,1%
Tüdőgyógyászat	2,3%	3,5%
Urológia	3,2%	0,4%
Egyéb	1,6%	5%

A szakterületi szegregáció magyarázata lehet továbbá az eltérő érdeklődés is: míg a nők alapvetően azon szakágak felé orientálódnak, amelyekben klasszikusan az „emberekkel való intenzív kapcsolat” az elsődleges (háziorvoslás vagy pszichiátria), addig a férfiak inkább azokat a szakágakat részesítik előnyben, amelyekben a technikai készségek dominálnak. (Bowman 1990) A vizsgálatok azt mutatják, hogy a hallgatók még konkrét elképzelések nélkül lépnek be az orvosegyetemekre a szakválasztást illetően, ugyanakkor azt pontosan tudják, hogy melyek a hagyományosan „nőies” és „férfias” szakágak. (Huda 2006) E kérdés esetében nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik az adott társadalom kulturális közege, értékeinek és preferenciáinak halmaza is. Ingelhart és Norris (Ingelhart 2003) találó megállapításának értelmében „ahol tradicionális értékek uralkodnak, ott a nőket nemcsak a társadalom gátolja oly módon, hogy milyen lehetőségeket kereshetnek, hanem a nők saját magukat is korlátozzák”. (Nagy 2015, 36.)

A fentieket más szempontból világítja meg az a felvetés, hogy a dinamikus technológiai átalakulás, technicizálódás komoly feladatok elé állítja a jövő orvosnőit. A jelenlegi trendek alapján talán az sem lehetetlen, hogy például a videojátékokban való jártasság a jövőben meghatározó szakmai készség lesz. Számos kutatásból úgy tűnik, hogy a jelenlegi orvostanhallgatói generáció kulcsfontosságúnak tartja a digitális technológia orvosi alkalmazását a szakmai karrierje során. És a tanulás útja talán éppen a számítógépes játékok világán át vezet. Egy 2007-es vizsgálat tanúsága szerint például a laparoszkópiás műtétek begyakorlása, megtanulása esetében azok a medikusok, akik napi minimum egy órát töltöttek videojátékkal (pl. tenisszel), szignifikánsan gyorsabban, pontosabban és jobb eredménnyel végezték el a beavatkozásokat. (Rosser 2007)

A „strukturális okok” esetében számos faktor merülhet fel. A lehetséges magyarázatok egy csoportja úgy indokolja a „nőies/férfias” szakválasztást, hogy „ahol kevés nő van, oda nem is vágynak a nők”, vagyis a szakma, a munkahely megválasztásában sokan homogámiára (a hozzájuk hasonlókkal való közösségre) törekednek. A sebészet területénél maradva, megfigyelhető az a tendencia is, hogy ha már megjelennek orvosnők a sebészeti osztályokon, akkor a fiatalabb generáció is bátrabban választja a sebészetet szakterületéül. (Dusch 2014)

Mindehhez kapcsolódik a szerepmodellek, mentorok kérdése is: a fiatal orvosok előtt álló szerepmodellek jelentős hatást fejtenek ki a szakválasztás folyamatára. A mentorrendszer kulcsfontosságú a fiatal orvosnők karrierjének elindulásában, hiszen a fenti kutatási eredmények is azt mutatják, hogy családi szerepmodell hiányában a „külső”, szakmai minta követése igen fontos. A mentor segítséget nyújt a karrier tervezésében és elindításában, sok esetben a magas presztízsű kutatómunka és publikálás első lépései elképelhetetlenek a mentor közreműködése nélkül. Mindezek alapján érthető, hogy a strukturális okok sorában fontos szerepű a szerepmodell/mentor hiánya. (Burgos 2014; Buddeberg-Fischer 2010) Ugyanakkor kérdés az is: ha egy orvosnő hosszú időn át – női kollégák nélkül – „férfias” közegben szocializálódik és dolgozik, vajon mennyire tud „nőies” szerepmodell maradni? Elképzelhető, hogy számos esetben igazából nem női szerepmodellekkel, hanem „elférfiasodó” orvosnői tapasztalatokkal van dolgunk?

A fentieket támasztja alá a Kanter nevéhez köthető úgynevezett „token elmélet”. (Nagy 2015) Ennek értelmében, ha a szervezetben (kórházi osztályon, kollegiális csapatban) a nők aránya tartósan 15–20 százalék körül mozog, akkor ezek a nők „token” (szimbólum) szerepben vannak, vagyis arányuk és jelentőségük szimbolikus szerepű a domináns csoporthoz viszonyítva. A token csoport tagjaira jellemző a nagyfokú láthatóság („nehéz nem észrevenni, ha valaki nő”), ezzel párhuzamosan előtérben kerül a „kontraszthatás”, vagyis a szervezet két csoportja között különbségek. És mindebből következhet az „elférfiasodás” jelensége: a token helyzetben levő nők alkalmazkodnak a sztereotip elvárásokhoz. Vagyis a láthatóság és a kontraszt erős teljesítménykényszert és alkalmazkodást eredményez, amelynek hatására a domináns – azaz férfias – szervezeti kultúra megerősödik.

E kérdés végiggondolásakor azonban fontos figyelembe venni, hogy kik is alkotják a „kisebbségi csoportot”. A fenti „képlet” ugyanis csak az „alacsonyabb” társadalmi státuszú csoport tagjaira igaz: egészen más a helyzet, ha a magas státuszú társadalmi csoport kerül kisebbségi helyzetbe. E jelenség egy másik oldalát mutatja az ún. „méhkirálynő szindróma” is. A méhkirálynők olyan határozott nők, akik alapvetően férfiak által dominált területeken jutnak magas pozícióba. Ezek a „méhkirálynők” nehezen viselik el a konkurrenciát, a rivális nők jelenlétét, ritkán kapcsolódnak be a fiatal nők betanításába, mentorálásába. (Derks 2011)

Talán mind a szocializációs okok, mind pedig a strukturális okok körébe sorolható a fentiekben említett „életstílus alapú” szakválasztás is, melynek értelmében a nők inkább azon szakmákat preferálják, ahol nagyobb eséllyel tudják összehangolni munkájukat és családi kötelezettségeiket. E szempont alapján a hosszú és kiszámíthatatlan munkaidővel járó szakmák (ilyen például a sebészet is) háttérbe szorulhatnak a nők esetében, amennyiben családi szerepeik ellátásához nem kapnak segítséget. (DeedarAli-Khawaja 2010; Riska 2011) Visszakanyarodva a pálya- és szakválasztási motivációk kérdéséhez: míg a férfiak az orvosi hivatásban sokkal inkább karrierlehetőséget látnak, addig a nőkben a „segíteni vágyás” igénye munkál, és azt szeretnék, ha választott hivatásuk összeegyeztethető lenne a családi feladatokkal és a gyerekneveléssel. Míg a nők altruisták (családi szerepeikben is), addig a férfiak – minden vizsgálat egybevágó eredménye alapján – rendelkeznek altruista motivációkkal, ám alapvetően biztos karrierre vágynak, és ez a szakválasztási preferenciáikban egyértelműen megjelenik. (Molnár R 2011; Molnár R 2015)

Strukturális akadályt jelenthet az említettek mellett a szakmai előrejutás különféle nehézségeinek megtapasztalása a legmagasabb presztízsű orvosi szakágak esetében. Zhuge és Flannery eredményei azt mutatják, hogy bár egyre több nő van az orvoslásban – és egyre nagyobb számban találunk nőket a sebészetben is – a legmagasabb presztízsű, fizetésű és a vezető pozíciókat továbbra is alapvetően férfiak töltik be. (Zhuge 2011; Kilminster 2007; Flannery 2002) Az „üvegplafon” és a „ragadós padló” jelensége tehát az orvoslásban is fontos kérdés, amely talán a szakválasztási ambíciókat is erősen meghatározhatja. E két jelenségre az orvosnői karrierek megtorpanása kapcsán még visszatérünk.

Mint a korábbiakban beszámoltunk róla, hazánkban a legfiatalabb orvosi generáció (25–29 évesek) körében a nők aránya kétszerese férfi kollégáikénak. 2013-as orvoskutatásunk eredménye azt is megmutatta, hogy a külföldi munkavállalás tervezésében szignifikáns a férfi dominancia (19,3% vs. 14,4%), és a férfiak azok, akik már konkrét lépéseket is tettek a külföldi munkavállalás érdekében (18,1% vs. 11,3%). A külföldi munkavállalási szándék legfőbb motivációs tényezői ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a „controllable lifestyle” különböző aspektusaihoz. A vizsgálatok tanúsága szerint a fizetés, az „életminőség” általában, a magyar egészségügy kilátásai, a munkakörülmények, a társadalmi megbecsültség és a szakmai lehetőségek a külföldi munkavállalás legfontosabb motivációs faktorai. (Girasek 2013) További fontos kérdés a magyarországi orvosok korfájának alakulása: jelenleg legnagyobb létszámban az 55–60 év közötti orvosok praktizálnak Ma gyarországon, így komoly hiány mutatkozik egy-egy népesebb kohorsz (életkori csoport) nyugdíjba vonulásakor. (Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ 2014) Ismert tény például a háziorvosi praxisok elöregedése és kiüresedése, amely hosszú évek óta a magyar egészségügy egyik legnagyobb problémája. (Gaál 2011)

A fentiekben bemutatott nagy „orvostársadalmi változások” (elnőiesedés, migráció, elöregedő orvostársadalom) minden bizonnyal megteremtik a lehetőséget arra, hogy a szocializációs és strukturális akadályok ellenére a nők egyre nagyobb számban jelenjenek meg azokon a szakterületeken is, ahol ma még „kuriózum”, ha sikerrel áll helyt egy orvosnő. Az elkövetkező évtizedek fontos kutatási kérdését jelentheti, hogy vajon tényleg átveszik-e a kezdeményezést a nők a „hagyományosan férfias” szakmákban, és ha igen, megváltozik-e (és pontosan hogyan) e szakmák jellege.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero