Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

A kvalitatív vizsgálat eredményei

Az interjús kutatásban részt vevő 45 hallgató közül 17 (46%) jelezte, hogy addigi egyetemi tanulmányai alatt jelentős hatást gyakoroltak rá a bonctermi gyakorlatok. Többen megemlítették, hogy életük egyik legemlékezetesebb élményét élték át:

„Az első boncolás emlékezetes volt, először találkozni a halállal, ennyire közelről. De hát ezt is meg kell szokni, szinte már természetesnek kell venni. Megrázó élmény volt, nagyon megérintett az első patológiai boncolás. Hogy ott, ahogy szedték ki a szerveit az elhunytnak, nagyon sajnáltam szegényt. Úgy éreztem, hogy megváltoznak az érzéseim az emberi test iránt.” (harmadéves orvostanhallgató nő)

Tízen mondták azt, hogy az élmény igen negatív hatással volt rájuk. E hallgatók között négyszer annyi volt a lány, mint a fiú.

„Az első boncolás mindenképp meghatározó élmény volt, én attól iszonyatosan féltem. Még az egyetem előtt a biológia tanárom elvitt egy boncolásra, és én akkor nagyon rosszul voltam, és nagyon féltem, hogy mi lesz velem az egyetemen. Így, amikor először mentünk a boncterembe, akkor egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy nem leszek rosszul, meg tudom csinálni. Úgyhogy túléltem, de aludni sokáig nem tudtam rendesen.” (negyedéves orvostanhallgató nő)

„Én annyira szorongtam a boncolástól, hogy azt hittem, emiatt fogok kihullani az egyetemről. Rosszabbul bírom a formalint az átlagnál, rettenetesen féltem, hogy nem fogok tudni bejárni az anatómia órákra… Sokat fájt a fejem, és rengeteget sírtam.” (harmadéves orvostanhallgató nő)

„Az igazságügyi orvostan keretében volt néhány eset, amikor nálam fiatalabbak kerültek boncolásra, ezeket nehezen toleráltam. Sokszor hetekbe tellett, míg feldolgoztam egyegy ilyen esetet.” (hatodéves orvostanhallgató férfi)

„Érdekes módon az anatómia nem viselt meg, nem éreztem annyira durvának. A patológia azért más. Ott volt, hogy olyan bácsit boncoltunk, akit még egy hete a pulmonológia [tüdőgyógyászat] gyakorlaton kérdeztem ki. Ez nagyon nehéz volt.” (negyedéves orvostanhallgató nő)

Azon hallgatók közül, akik azt jelezték, hogy a bonctermi gyakorlatok nem gyakoroltak rájuk hatást, néhányan mégis „rejtett hatásról” számoltak be:

„Én nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rám a patológia. Sohasem ájultam el, vagy lettem rosszul, úgyhogy úgy tűnik, remekül bírom a dolgokat.” (harmadéves orvostanhallgató férfi)

„Én az első boncolást nem sorolnám a legmeghatározóbb élmények közé. Oktatási céllal látom és kész. Azonban a formalinnal átitatott tetem meglehetősen hasonlít a főtt hús színéhez, úgyhogy azóta nem tudom megenni a húslevesből a főtt húst.” (harmadéves orvostanhallgató nő)

Az interjúk során választ kerestünk arra a kérdésre is, hogy miként élik meg a hallgatók a boncolásos gyakorlatokat, milyen jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a tapasztalatoknak. A válaszokból erőteljesen kiviláglik az a vélekedés, hogy a boncolás átélése „az orvossá válás alapfeltétele”. Fontos szerepe van az oktatásban, valamint egy olyan „vízválasztó”, amely egyszer és mindenkorra elválasztja őket a „laikusok társadalmától”.

„Úgy érzem, hogy külön kell választani a két dolgot: meg kell tanulni oktatási céllal nézni az elhunyt testére. Fontos, hasznos, a későbbiekben szükségem lesz ezekre az ismeretekre.” (negyedéves orvostanhallgató nő)

„A boncolásos gyakorlatokon igyekszem mindig az első sorban állni, hogy a legjobban lássam a dolgokat. Ennek ellenére az anatómia szerintem könyvből is megtanulható.” (ötödéves orvostanhallgató férfi)

„Ami rajtam segített, hogy anatómián szépen fel van építve az egész, hogy először csontokat mutatnak, utána ízületeket, és így szépen lassan visznek minket ebbe az egészbe. Úgyhogy, bár a patológia kicsit szíven ütött, de túléltem.” (hatodéves orvostanhallgató nő)

„Amikor először láttam halottat a patológián… akkor éreztem úgy, hogy ezt már nem mesélem el senkinek, mint egy bármilyen más egyetemi élményt. Itt már éreztem, hogy a hivatásomhoz kapcsolódó kötelesség, hogy nem adom tovább, amit ott láttam.” (ötödéves orvostanhallgató férfi)

A kvantitatív és a kvalitatív kutatás eredményeinek együttes értelmezése tovább erősíti azt a feltevést, hogy a boncolásos élmények az orvossá válás folyamatában jelentős szereppel rendelkeznek. A hallgatók fontos tapasztalatként említik a bonctermi élményeket, és többségük elengedhetetlennek tartja a képzésben. A kvalitatív elemzés eredményei az erőteljes racionalizálás folyamatát mutatják a hallgatók körében, és a bonctermi élményekkel való érzelemmentes megküzdés a direkt pályaszocializációra vezethető vissza.

A nemzetközi szakirodalom eredményei meglehetősen ellentmondásosak a boncolásos gyakorlatok stresszkeltő jellegét illetően. Egyes vizsgálatok szerint a hallgatók gyorsan alkalmazkodnak ezekhez az élményekhez (Boeckers 2000; Charlton 1994; Dinsmore 2001), és inkább kihívásként élik meg e helyzeteket. (McGarvey 2001) Más tanulmányok szerint ezek a tapasztalatok akár kontraproduktívak is lehetnek (Benbow 1990), mert a hallgatók heves pszichés, testi reakciókkal, felfokozott stresszel, intenzív szorongással reagálhatnak, ami elérheti akár a poszttraumás stresszreakció szintjét is. Silver tanulmányában (1990) a lélektani hatás leírására a „megvert gyermek szindróma” (battered child syndrome) kifejezést javasolja, utalván arra, hogy az orvostanhallgatók is olyan elhanyagoló, abuzív epizódokon eshetnek át, amelyek során a kezdeti lelkesedés fokozatosan depresszióvá vagy félelemmé alakul át, hasonlóan a megvert gyerekek lélektani kálváriájához. Ilyen párhuzam egy másik cikkben is megjelent: az orvosképzést olyan elhanyagoló, abuzív családhoz hasonlították, amely irrealisztikusan magas elvárásokkal, tagadással, indirekt kommunikációs mintákkal, izolációval és merevséggel jellemezhető. (Silver 1990; McKegney 1989)

Született már néhány javaslat a nemzetközi a szakirodalomban arra vonatkozóan, hogy miként lehetne a káros hatásokat enyhíteni és a hallgatók megküzdését segíteni. Egy amerikai tanulmány az anatómiaoktatás kapcsán négy javaslatot tett, melyekkel a hallgatókat segíteni lehetne. Elsőként a tiszteletteljes nyelvhasználatot szorgalmazta a boncteremben. Így például a „tetem” kifejezés helyett inkább a „donor” használatát javasolta. Másodszor a donort érintő személyes információk (név, életkor, kórtörténet, halál oka) megosztását is javasolta, ami abban segítheti a hallgatókat, hogy egy valaha élő, lélegző, hozzájuk hasonló emberi lényként viszonyuljanak a holttesthez. Harmadikként szorgalmazta az azon érzelmekről, témákról való beszélgetést, amelyek a boncolás során a hallgatókban keletkeztek. Negyedrészt egy megemlékezési ceremóniát javasolt az emocionálisan és intellektuálisan is igénybe vevő kurzus pozitív zárásaként. (Weeks 1995) Egy másik vizsgálat kimutatta, hogy a felsőbb évfolyamosok bevonása az oktatásba szignifikánsan csökkentette a negatív pszichés és emocionális reakciókat a boncolás élményével kapcsolatban. (Houwink 2004)

A fentieket azzal egészítenénk ki, hogy az „elnőiesedő” orvosképzés a bonctermi gyakorlatokkal kapcsolatban is új kihívást jelent. A női hallgatók boncolásos gyakorlatokkal szembeni stresszérzékenységének kezelése és a sikeres megküzdés elősegítése mindenképpen a jövő orvosképzésének egyik fontos feladata.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero