Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

Hogyan lehet a hivatást és a családi szerepeket összeegyeztetni?

„Bűntudatom volt folyamatosan, noha erőmön felül teljesítettem.” (137. számú interjú)

Az általunk megkérdezett orvosnők mintegy 70 százalékának komoly nehézséget okozott a hivatás és a család feladatainak kombinálása. Nagy részük úgy vélte, hogy a két terület szimultán egyeztetése gyakorlatilag lehetetlen, életük során állandó konfliktushelyzetbe kerültek, mert úgy érezték, folytonosan választaniuk kell a hivatás és a család között. Ez természetesen minden dolgozó nő számára permanens stresszforrást jelent, de az orvosi hivatás gyakorlása az átlagosnál többször állítja ilyen típusú, nehéz döntés elé az orvosnőket. Az interjúkból kirajzolódott a szimultán egyeztetés nehézsége, illetve az, hogy az életút bizonyos időszakaiban egyértelműen priorizálni kell a teendőket. Az orvosi hivatás speciális jellegéből fakadóan a legtöbb megkérdezett a „munkavégzést” helyezte előtérbe, sokszor a családi feladatok rovására:

„Nemrég beszélgettünk a kolléganőkkel, hogy miért a női orvosokat terheli meg ennyire a pálya. Az embernek egyszerre nagyon sokfelé kell megfelelnie. Abban már az elején biztos voltam, hogy majd gyerekeket, családot szeretnék, és ezt össze lehet egyeztetni. Csak kompromisszumot kell kötni. De hát azért tudomásul kell venni, hogy ha az ember mindenhol meg akar felelni, akkor lesz, ami áldozatul esik. Ilyen például a tudományos karrier. Én például már az elején láttam, hogy a tudományos munka, a kongresszusokra járás vagy a cikkírás nem fog beleférni az időmbe. Azért is választottam a kardiológiát, mert itt a gyerekekkel otthon töltött idő miatt nem estem ki annyira a szakmából. Például, ha a sebészetet választottam volna, és 4 év kiesne, na, az egy manuális szakmában bepótolhatatlan. Tudomásul kell venni, hogy minden nem megy egyszerre. A munkahelyen ugye 100 százalékosan meg kell felelni, aztán amikor hazajön az ember, fáradt és tele van napi gondokkal. Nagyon nehéz megmondani egy pici gyereknek, hogy hagyj békén kicsit, meg, hogy én most legszívesebben pihennék. Hétvégi 36 órás ügyelet után elmagyarázni egy kisgyereknek, amikor 2 napig nem látott, hogy most hagyjál békén, aludnom kell… Bűntudatom volt folyamatosan, noha erőmön felül teljesítettem.” (137. számú interjú)

„A hivatásom és a családom egyaránt fontos számomra. Most e két terület egyensúlyban van, de régebben a hivatás volt előbb. Mindkét gyermekem születésekor egy-egy évet voltam otthon. Ebben az időben »csak« anya és feleség voltam, ekkor a hivatásom volt háttérben. Azután 10 évig a hivatásé volt a főszerep. Megjegyzem, mindez nagymamai segítség nélkül nem működött volna. Anyósom több mint 10 évig élt velünk, ő tehermentesített a mindennapokban.” (159. számú interjú)

„A férjem mindig támogatott az orvosi munkámban. Megértette, ha 2 nap munka után (ügyelet és a »rendes munkaidő«) fáradt vagyok. Gyerekem nincs, pedig mindig szerettem volna. Veszélyeztetett terhességemet nem feküdtem ki, dolgoztam sokat. Azt hittem, hogy én »fekvés nélkül is szülni fogok«. Az eredmény több vetélés, méhen kívüli terhesség lett, gyermek sosem.” (111. számú interjú)

„Az orvosok gyerekei egyértelműen hátrányos helyzetűek. A legtöbb foglalkozással szemben ugyanis az orvos otthon is orvos marad, az ilyet nem tudja levetni magáról a fehér köpennyel együtt, amikor hazafelé indul. A gyerekekre sokkal kevesebb idő jut, mint más »normális« családokban. Mindig gondot okozott összeegyeztetni a munkát a családdal, a gyerekneveléssel, mert egy orvosnak – ha valóban hivatástudatból választotta a pályát – nem a család az elsődleges.” (189. számú interjú)

„A család és a munka között nincs mindig egyensúly. Például, amikor hirtelen beteghez hívnak, de nekem a gyerekért kellene az iskolába menni, akkor a beteg lesz az első. Ezt nem mindig könnyű kezelni.” (164. számú interjú)

„Az ügyeletek és a sürgős esetek miatt sokszor akadtak olyan családi pillanatok, amikor nem lehettem jelen. Én azt szoktam mondani kissé ironikusan, hogy az ügyelet elvesz az életünkből, a végén annyival korábban halunk meg. Úgy gondolom, hogy az orvosnőknek mindenképpen járna munkaidő-kedvezmény a családi és a háztartási teendők miatt.” (181. számú interjú)

Az interjúk tanúsága szerint az orvosnői életút talán legjelentősebb szerepkonfliktusa a gyermekvállalás időszakában jelentkezik. Az általunk megkérdezett orvosnők nagy százalékban a gyermekvállalás mellett döntöttek, fel sem merült bennük, hogy lemondjanak az anyaságról, még ha ez határozottan módosította is munkavállalási lehetőségeiket, előrejutásukat, karrierjüket. Ugyanakkor – mint a korábbiakban is láthattuk – a gyermekvállalás miatt sokan váltani kényszerültek. A szerepkonfliktus kérdésében interjúalanyaink zöme egyfajta kompromisszumos megoldást választott: jelentős részük nagyon rövid ideig maradt otthon kisgyermekével, és ezzel párhuzamosan munkahelyet, intézményt, szakterületet váltott, hogy a hosszúra nyúló munkaidőt, az éjszakai ügyeletek számát minimalizálja. Az eltelt idő távlatából ez a konszenzusos megoldás mégsem tűnt a legideálisabbnak. A doktornők egy része úgy érezte, hogy a váltás után munkája már nem jelent számára jelentős kihívást, illetve presztízsvesztést tapasztalt. Ugyanakkor komoly „lelkiismeret-furdalásról” is beszámoltak azzal kapcsolatban, hogy meglehetősen rövid időt töltöttek otthon, abban az életszakaszban, amikor gyermekeik ezt leginkább igényelték volna.

„Fiam negyedévben született, vele egyáltalán nem voltam szülési szabadságon. Ennek akkor egy pár vizsga látta kárát, de halasztani nem akartam. Éreztem is később az alapos felkészülés, a tanulás hiányát… Lányom az egyetem befejezése után született. Ekkor azt mondtam, hogy egy gyerekorvos a gyereke miatt ne maradjon otthon, amikor őt a beteg gyerekek várják: úgyhogy 20 hét szülési szabadság után visszamentem, ezt nagyon bánom. Ezt nem kellett volna.” (13. számú interjú)

Több megkérdezett orvosnő a betegek elvesztésétől való félelem okán, vagy a szakmából való kieséstől tartva ment vissza mihamarabb dolgozni:

„A szakmai előmenetelemmel elégedett vagyok. Annyit tennék másképp, hogy nem mennék vissza dolgozni a másfél éves gyerek mellől. Kicsi korukban tovább maradnék velük. Csak akkor azt hittem, hogy valamiből kimaradok. Nagy volt a saját magammal szembeni elvárás, mert különben lemaradok a szakmámtól. De ma már azt gondolom, ezt eltúloztam, ezt be lehet hozni. Kell, hogy legyen pár nyugodt év, ami a gyerekek fejlődése szempontjából nagyon fontos. Most már nem sietnék annyira vissza, nem jutottam ez által előrébb. Állandóan frusztrált voltam. Olyan fokú elvárások voltak a munkahelyemen, amelyek miatt állandóan elégedetlen voltam a családi dolgokkal. A gyerekeimnek nyugodt anyára lett volna szüksége, nem pedig egy olyanra, aki ha ügyelt, két napig azt se tudja, mi történik velük. De önmagában az is stressz volt, hogy hogyan tudok értük elmenni az óvodába, ha jön még egy beteg a munkaidő vége előtt tíz perccel.” (15. számú interjú)

A gyermekvállalással kapcsolatos döntés tehát sok orvosnő számára komoly problémát okozott. Nagyon megterhelőnek érezték összehangolni a szakvizsgákkal és az első munkahelyi évekkel a gyermekvállalást.

„Én egy-egy évet voltam otthon a gyerekeimmel. De ha újra ott lennék, biztosan három-három évet maradnék itthon. Ezek az évek nagyon értékesek, bepótolhatatlanok. De sok orvosnő ismerősöm van, akik most szültek, és bizony csak fél évig maradtak otthon. Ma biztosan nehezebb meghozni a döntést a gyerekvállalással kapcsolatban. Szerintem mindenképpen 30 alatt kellene szülni, de ezt nagyon nehéz összeegyeztetni a rezidens-képzéssel, szakvizsgákkal, nagyon kitolódott a képzés időtartama. Ha pedig már dolgozol valahol, és közben szeretnél gyereket, nem veheted ki a szükséges időt, mert elveszítheted az állásodat.” (21. számú interjú)

„A férjem is orvos, így emiatt kétszer olyan nehéz, mint más családokban, ahol csak az egyik szülő orvos. A lányokkal 6 évig voltam GYES-en, az egy nyugodt időszak volt, sok mindenre jutott időm. Utána viszont, amikor elkezdtem dolgozni, elég sok feszültség adódott a munkahelyi kötöttségek miatt, és a gyerekek ellátásához szükséges idő hiányából. Minden reggel korán vittem őket óvodába, majd rohannom kellett a kórházba. A férjemmel ugyanabban a kórházban dolgoztunk akkoriban, és havonta 5-6 ügyeletünk volt, mindig be kellett osztanunk egymással, hogy felváltva vállaljunk éjszakai műszakot, és többször volt olyan, hogy a kórház folyosóján találkoztunk egymással, hogy átadjuk a gyerekeket. Ott beszéltük meg, hogy kivel mi volt, minden rendben ment-e. Egy idő után, hogy könnyebbé tegyük a helyzetet, felfogadtunk egy lányt, aki minden reggel vitte a gyerekeket óvodába és iskolába. Most már könnyebb, bár megjegyzem, hogy a tanárok még mindig nehezen tolerálják az időbeosztásunkat, sok a konfliktus velük emiatt.” (151. interjú)

Mindezen nehézségek dacára az orvosnők kisebb része nagyon tudatosan döntött a munka hosszabb időre történő megszakítása mellett. A karriernél, az anyagi tényezőknél fontosabbnak ítélték meg a gyermekvállalást, és azt, hogy gyermekeik születése után a hangsúly egyértelműen a családi életre helyeződjön át.

„Két gyermekem van, két év korkülönbséggel. Születésükkor 5 évre abbahagytam a munkát. Az időpont teljesen tervezett volt, mindent megszerveztünk. Akkor számomra ez volt a legfontosabb. Természetesen, amíg a gyerekek kicsik voltak, gyakran kellett áldozatot hoznom. Ha betegek voltak, táppénzre mentem, ilyenkor ott kellett hagynom a betegeimet. Ezt már az elején leszögeztem a munkahelyemen. Szerintem a beteg gyereknek az anyjára van szüksége, nem is a nagymamára. Ebben a korban később már beforraszthatatlan sebeket ejthetünk gyerekeinken, és ez nem éri meg. Kezdő koromban akkor már idős főnököm mesélte, hogy a gyerekei a mai napig a fejéhez vágják, hogy soha nem volt velük betegségük idején, mindig a nagymama vigyázott rájuk. Persze adódtak ebből is konfliktushelyzetek, például sohasem kaptam jutalmat, mondván, hogy rám nem lehet számítani. Ez ugyan 1985-ben történt, ma már lehet, hogy ezért elbocsátják a fiatal orvos szülőket.” (44. számú interjú)

„Egy éve dolgoztam a kórházban, amikor első gyerekem született, és összesen öt évig maradtam otthon. Nagyon élveztem ezt az időszakot, amit csak a gyerekekkel töltöttem, egyáltalán nem hiányzott a kórházi stressz. Öt év után viszont jól esett visszamenni, és újra hasznos, gyógyító tevékenységet végezni.” (10. számú interjú)

„Amikor én rendelek, akkor hivatásszerűen vagyok orvos, amikor nem vagyok itt az orvosi rendelőben, onnantól kezdve ez már csak a munkám. Ha csak a hivatásomra tekintenék mindig, akkor a családom rámenne, tehát én már nem vagyok az a régi vágású orvos, aki élt-halt napi 24 órában a betegeiért. Nem vagyok minden áldozatra kész a betegeimért, talán ezért mondhatni, hogy nem vagyok hivatásszerű orvos. De abban a négy órában, amikor itt ülök a rendelőben, élek-halok a betegeimért, de amint kiteszem innen a lábamat, onnantól kezdve nem doktor vagyok, hanem családanya.” (162. számú interjú)

„A halálos ágyán még senki sem azt bánta meg, hogy miért nem túlórázott többet, azt viszont igen, hogy miért nem foglalkozott többet a családjával.” (147. számú interjú)

A feladatok összeegyeztethetetlensége sokakban mély nyomokat és máig elevenen élő rossz emlékeket hagyott. Ez a fajta lelkiismeret-furdalás akkor sem csökkent, amikor már a gyerekek nagyra nőttek:

„Az orvosi egyetem elvégzése óta ugyanazon az osztályon dolgozom. 1998 óta mint főorvos. Anyagi megfontolásból van hetente két órában magánrendelésem is. A férjem szintén orvos, ráadásul szintén ügyeletet adó osztályon dolgozik. Két gyermekünk van, akik mostanra már elég önállóak, de volt néhány nagyon nehéz év kisebb korukban. Amikor ügyeletes voltam, gyakran éjjel is előfordult, hogy a férjemet behívták, és a kicsi gyerekeink egyedül maradtak otthon. Eleinte volt egy nagyon megbízható segítségünk, aki bármikor ébreszthető és elhívható volt, hogy nálunk aludjon a gyerekekkel, de később ő ezt egészségügyi okokból nem tudta vállalni. Sajnos nem találtunk helyette megbízható segítséget. A mai napig emlékszem a gyerekek első egyedül töltött éjszakájára. A férjemet éjjel szüléshez hívták be, és a lányom – aki hétéves volt ekkor – egyedül maradt otthon négyéves öccsével. A szakmai fejlődésemnek, a szakmában való elmélyülésemnek akadálya volt a segítség hiánya. Nem tudtam annyit foglalkozni a szemészettel, mint amennyit szerettem volna. Például a szakvizsgám előtti időben sokszor ültek az autóban a lányom és a férjem, mert ha otthon maradtak, a kislányom nem hagyott tanulni a másik szobában sem, hangosan hívogatott. Másfél éves volt akkor. Kicsit több fizetés mellett jutott volna pénz háztartási, gyereknevelési segítségre.” (104. számú interjú)

„A gyerekeim születése után döntöttem úgy, hogy rendelőben fogok csak dolgozni. Emlékszem a konkrét esetre, amikor eldöntöttem, hogy többé nem vállalom a kórházi munkát. Középfülgyulladása volt a kisebbik gyerekemnek. Magas láza volt, engem ügyeletre hívtak be, ezért a gyerek az apjával maradt itthon. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy akkor nézett rám. Láttam a kérdést a tekintetében: ha ő beteg, akkor miért hagyom otthon?” (23. számú interjú)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero