Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

3.6. Speciális kihívások a munka és a családi élet összeegyeztetésében: az orvos házaspárok helyzete

Ahogyan már a korábbi fejezetben is utaltunk rá, különleges helyzet áll elő akkor, ha orvos orvost választ párjául: a munkaidő, az ügyeletek összehangolása számos nehézség elé állítja ezeket a családokat. A következőkben az orvos párok helyzetét tekintjük át.

Míg a 19. század és (részben) a 20. század is az „orvosfeleségek korszaka” volt (Helitzer 2009), addig a nők nagyarányú belépésével az orvoslás világába az orvosházasságok képe is megváltozott. Észak-Amerikában és Nyugat-Európában jellemző volt, hogy az orvos férjek feleségei „háztartásbeliként, orvosfeleségként” élték mindennapjaikat, addig a nagyszámú orvosnő megjelenésével a „kétkeresős” modell vált általánossá. (Levinson 2004) Törvényszerű tehát, hogy ebben a modellben dinamikusan emelkedik azoknak a pároknak az aránya is, amelyeknél mindkét fél a gyógyítói hivatásban tevékenykedik. (Schrager 2007; Woodward 2005; Sobeck 1999)

Fontos hangsúlyozni, hogy más a helyzet Magyarországon és általában a kelet-közép-európai országokban. Ebben a régióban az 1950-es évek eleje óta megközelítőleg ugyanannyi nő tevékenykedik az orvoslásban, mint férfi. (Boulis 2008; Riska 2001a) Az orvosnők számának növekedése ugyanis ezekben az országokban nem az 1970-es években indult meg, hanem a szocializmus időszakában vált általánossá. Így hazánkban is a nemzetközi trendekhez képest ellentétes tendenciát tapasztalunk. A hivatás egyre kevésbé „zárt”, az orvos házaspárok aránya csökken. Míg az 1999-es évek adatai azt mutatják, hogy a magyarországi orvosok 40 százalékának a házastársa is orvos, további 14 százaléknak a párja az egészségügy területén dolgozik (Sági 2006), addig 2013-as vizsgálatuk során úgy találtuk, hogy 25,3 százaléknyian voltak azok, akiknek a partnere orvos, 2,7 százalék a gyógyszerész partnerek aránya, és az orvosok több mint 10 százalékának a partnere egészségügyi szakdolgozó. Elmondható tehát, hogy bár a válaszadók 38 százalékának a párja az egészségügy területén dolgozik, ez a 14 évvel ezelőtti vizsgálathoz képest csökkenést mutat, ám így is magas arányról beszélünk. (Győrffy 2013b) A nemzetközi arányok is hasonlóak: az Egyesült Államokban például a fiatal orvosok körében közel 35 százalékos mértékben találunk orvos házaspárokat. (Boulis 2008)

Az orvos házaspárok vizsgálata viszonylag kevés kutatás tárgya. Az utóbbi évtizedekben jellemzően az orvosok munka/család konfliktusának (Dyrbye 2011; Shanafelt 2009) elemzése került a középpontba. Ahogyan már korábban említettük, e vizsgálatok számos dimenzió mentén tekintik át az orvosokra nehezedő terheket: a munka/család összehangolásának kérdése megjelenik az életminőséggel, a kiégéssel, a karrierlehetőségekkel kapcsolatos kutatásokban is. (Davidson 2012; Dyrbye 2014b) A fentiek értelmében azonban fontos probléma, hogy milyen az orvos–orvos párok életminősége, stresszterhelése, hogyan birkóznak meg az előttük álló speciális kihívásokkal.

Az orvosi munkavégzés jellegéből fakadó kihívások ugyanis sokszor nehéz helyzet elé állítják az orvos párokat, különösen akkor, ha kisgyermeke(ke)t is nevelnek. E speciális nehézségek közül is kiemelkedik a hosszú és sokszor kiszámíthatatlan munkaidő, illetve az ügyeleti munkaterhek összehangolásának szükségessége. (Rovik 2007; Schrager 2007) Az orvos párok munka- és időbeosztására irányuló vizsgálatokban Woodward úgy találta, hogy a kisgyermeket nevelők esetében a nők kevesebb időt töltenek formális, professzionális munkával, ám az orvos férjek munkaóráinak száma a nem orvos partnerrel rendelkező férfiakéhoz hasonló. (Woodward 2005) Ugyanakkor azt is megállapította, hogy az orvosnők háztartási munkaterhelése jelentősebb: az orvosnők átlagban (hetente) 90,5 órát töltenek „kereső- és háztartási munkával”, míg férjeik 68,6 órát. (Woodward 2005) Más vizsgálatok is megerősítik, hogy az orvos párok női tagjai kevesebb időt töltenek professzionális munkával, mint a nem orvosfeleségek. (BuddebergFischer 2010; Parsons 2009; Woodward 2001; Sobeck 1999) Mindezekkel szemben érdemes megemlítenünk Wang és munkatársai kutatását, melyben úgy találták, hogy az orvos partner mindkét nem esetében csökkenti a formális munka idejét. (Wang 2013; Woodward 1996)

Számos vizsgálat megerősíti, hogy az orvos párok esetében nagyobb arányú a munka/család területeinek harmonizálási nehézsége. (Dyrbye 2010b; Parsons 2009) Egyes vizsgálatok hangsúlyozzák, hogy 35–44 éves életkorban a legnehezebb a két terület egyeztetése: ekkor a legnagyobb arányú a munkamegterhelés, illetve a kisgyermekek gondozása is általában erre az időszakra esik. (Ǿsterlie 2003) A fentiek értelmében kérdésként merülhet fel, hogy miként alakul az orvos–orvos párok mentális és fizikális egészsége, valamint kiégése a nem orvos partnerrel rendelkező kollégáikhoz képest. A kevés, e tárgyban született szakirodalmi eredmény azt mutatja, hogy az orvos partner növeli a mentális problémák arányát: különösen a depresszióét és az észlelt stressz mértékét. (Dyrbye 2010b) Fontos ugyanakkor azt is megemlíteni, hogy az orvos párokra irányuló (elsősorban kvalitatív) kutatások kiemelik: az orvos partner mind emocionális, mind pedig szakmai értelemben jelentősebb társas támogatást tud nyújtani párjának, mint a nem orvos társ. (Schrager 2007; Isaac 2013; Perlman 2015)

A következőkben azt vizsgáljuk, milyen trendeket mutatnak a 2013-as felmérés magyarországi adatai. A mintegy 1500, orvos partnerrel rendelkező válaszadót nem orvos partnerrel rendelkező kollégáikkal hasonlítottuk össze (n = 3095). Kutatásunkban úgy találtuk, hogy az orvos házaspárok esetében – a munkavégzés feltételezett nehézségeinek ellenére – magasabb a vállalt gyermekek száma, és a válási arányok is alacsonyabbak csoportjukban. A nem orvos partnerrel rendelkezőkhöz képest nem találtunk különbséget a munkahelyek számát és az ügyeleti, valamint a heti munkaórák arányát illetően. Nem mutatható ki különbség sem a szabadidő, sem pedig a házimunkával töltött idő mennyiségében. Mindezek ellenére a gyakori és nagyon gyakori szerepkonfliktusról az orvos párral rendelkezők szignifikánsan nagyobb mértékben számoltak be. A kiégés tekintetében a deperszonalizáció cinizmus faktorában magasabb arányokat találtunk az orvos partnerrel rendelkezők esetében. A mentális egészség és a stresszterhelés egyéb mutatóit illetően (alvászavarok, depresszió, pszichoszomatikus tünetek, észlelt stressz) nem találtunk jelentős különbséget az orvos és a nem orvos partnerrel rendelkező válaszadóink között. A többváltozós elemzés ugyanakkor azt mutatta, hogy a kiégés deperszonalizáció dimenziójára – a hagyományos kockázati tényezők mellett (munkaórák aránya, ügyeleti munkavégzés, több munkahelyen való helytállás, munka/család konfliktus) – az orvos partner rizikótényezőt jelentett.

Ahogy már jeleztük, a nemzetközi szakirodalom meglehetősen kevés és ellentmondásos eredményeket mutat az orvos párok helyzetéről. Egyhangú konszenzus mutatkozik annak megítélésében, hogy az orvosi munkavégzés különleges tényezői (kiszámíthatatlan munkaidő, változó műszakbeosztás, éjszakai ügyeleti munka, munkaidőn kívüli váratlan helyzetek) speciális kihívások elé állítják – különösen a kisgyermekeket nevelő – orvoscsaládokat. (Dyrbye 2010b; Parsons 2009) Ugyanakkor a partner érzelmi és szakmai támogatása egyértelműen protektív tényezőként jelenik meg. Érdekes módon azonban e támogatás másképp „működik” a női és a férfi orvosok esetében: míg az orvos párok női tagjai az érzelmi támogatás fontosságát emelik ki, addig a férfi orvosok a szakmai, gyakorlati támogatás szerepét hangsúlyozzák. (Ǿsterile 2003)

Az orvos párok életében tehát különösen fontos a munka és a családi feladatok közötti egyensúly megtalálása. A szakirodalmi adatok azt mutatják, amennyiben sikerül e két terület harmonizációja, akkor az orvos párok egyértelműen előnyösebb helyzetben vannak, mind érzelmi, mind pedig szakmai szempontból. (Schrager 2007; Gjerberg 2003b; Smith 2002; Sobeck 1999) Bár majdnem minden kutatás kiemeli, hogy az orvos párok életében az időtényezőnek kitüntetett jelentősége van, úgy találták, hogy a házastársi kapcsolattal való elégedettség nagymértékben múlik azon, hogy az orvos párok tagjai miként tudják együtt tölteni a szabadidejüket. Több vizsgálat azt mutatja, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a „minőségi idő” az, amelyik jelentősen befolyásolja a kapcsolat alakulását. (Shanafelt 2013; Sotile 2004)

Vizsgálatunk több fontos új eredményt mutat a nemzetközi kutatásokkal való összevetésben. Egyrészt magyarországi mintánkban az orvos párok válási arányai (3,3%) alacsonyabb értéket mutatnak mind a nem orvos partnerrel rendelkező orvoskollégákkal (9,3%), mind pedig a diplomás lakossági minta arányaival összevetve. (Susánszky 2013) A nemzetközi adatok azt igazolják, hogy az orvosok körében a válási arányok 10–20 százalék között mozognak, és ez valamivel magasabb értéket mutat, mint az átlagpopuláció adatai. (Sotile 2000; Sotile 2004; Robinson 2003) Ezen adatunk, kiegészítve a vállalt gyermekek magasabb számával, azt vetíti elénk, hogy az orvos párok Magyarországon kifejezetten „családcentrikusak”. Feltehetően ezek a párok – kölcsönösen ismerve egymás hivatását – megértőbbek, empatikusak a másik munkamegterhelése, munka iránti elköteleződése iránt. Ez vélhetően esetükben kevesebb megoldhatatlan konfliktussal jár. Ugyanakkor a munka és a családi teendők harmonizálásának kérdésében válaszadóink fele gyakran tapasztal nehézséget. Korábbi vizsgálatainkban kimutattuk, hogy a magyarországi orvosnőkre jellemző a nagyfokú perfekcionizmus, ami jelentős hatást gyakorol emocionális kimerülésük alakulására. (Győrffy 2013c) Mindezek alapján elképzelhető, hogy a munka/család területein való egyidejű perfekcionista helytállás igénye fogalmazódik meg a szerepkonfliktus viszonylag magas arányában.

Egyedülálló vizsgálati eredményünk továbbá, hogy az orvos párok kiégésében különbséget találtunk a nem orvos partnerrel rendelkezőkhöz képest. A deperszonalizáció dimenziójában számos tényezőre kontrollálva úgy találtuk, hogy az orvos partner e tünet kialakulásában rizikótényezőként jelenik meg. A kiégés deperszonalizáció faktora a betegekkel, illetve a kliensekkel és a kollégákkal kapcsolatban megnyilvánuló távolságtartó viselkedést jelent, továbbá személytelen bánásmódot, cinizmust, érzelemmentességet. (Maslach 1998)

Kérdés, hogy az orvos párok körében milyen mechanizmusok befolyásolják a deperszonalizáció magasabb arányainak kialakulását? Annyi bizonyos, hogy egy orvos a napi munkája során számtalan megterhelő, nehéz esettel szembesül, amelyek feldolgozása nem mindig problémamentes. Ebben minden bizonnyal nagy segítség lehet az orvos partner, ugyanakkor ez a fajta érzelmi megterhelődés „duplázódik” is a másik fél gondjain keresztül. Elképzelhető, hogy egy idő után – mintegy védekezésképpen – e párok tagjai elkezdik „eltávolítani” ezeket az eseteket, és ennek következményeként alakul ki a deperszonalizáció. Ezt támaszthatja alá az az eredményünk is, hogy az orvos párok esetében a deperszonalizáció mind a férfiak, mind pedig a nők körében közel azonos arányban fordul elő, noha a legtöbb vizsgálati eredmény a deperszonalizáció előfordulása esetében egyértelmű férfi többletet mutat. (Houkes 2011; Maslach 2008) Lehetséges, hogy egyfajta „deszenzitizációról” van szó, azaz sokszor a magánéletet is átható, többszöröződő érzelmi megterhelések a fentiekben említett védekező mechanizmusokat aktivizálják, így az orvos párok esetében gyakoribbá válik a betegekkel, nehéz esetekkel kapcsolatos problémák eltávolítása.

Az orvos párok helyzete más aspektusból világítja meg az orvosnők és a férfi orvosok gondjait. Az orvostársadalom közel 40 százalékát alkotó orvos párok életminőségének alakulása igen fontos kérdés, új szempontokkal egészíti ki az orvosi, orvosnői életminőséggel kapcsolatos kutatási eredményeket.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero