Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

3.7. Befolyásol-e a gyógyító neme a kezelésben? Létezik-e „nőies” vagy „férfias” orvoslás?

E kérdéskört nagyon nehéz kulturális sztereotípiák és torzítások nélkül szemlélni. Annak okait, hogy mi sarkallja a nőket empátiára és a férfiakat rendszerezésre, nyilvánvalóan biológiai, pszichológiai és szociális tényezők együttállásában és együttes hatásában kell keresnünk. Kérdés azonban az, hogy az orvos–beteg kapcsolatban, együttműködésben, kommunikációban van-e szerepe a gyógyító nemének? Vagy az orvosi kommunikáció „gendersemleges”, és a különbségek inkább a (beteg- vagy betegségközpontú) kommunikációs stílusban keresendők? 1

Simon Baron-Cohen Elemi különbség című munkájában (Baron-Cohen 2006) a két nem közötti különbségeket egy újszerű koncepcióval magyarázta. „A női agy elsősorban empátiára, míg a férfi agy inkább a különböző rendszerek megértésére és kiépítésére van beprogramozva.” Könyvében számos bizonyítékot, kutatási eredményeken alapuló megfigyelést említ arra nézve, hogy a nők spontán módon empatikusabban viselkednek másokkal, míg a férfiak többet foglalkoznak rendszerezéssel. Nyilvánvalóan nem a nők összességéről beszél, hanem a női és férfi átlagokat hasonlítja egymással össze, hiszen sokan ismerünk a segítő szakmában nagyszerűen helytálló férfit és mondjuk a számítástechnika területén kiemelkedő képességekkel rendelkező nőt. Mégis, e fenti elmélet nyomán elmondható, hogy a „nagy számok törvénye” alapján a nők mások érzelmeire és gondolataira talán jobban rá tudnak hangolódni, míg a férfiak az elemzésben, a feltárásban és a létrehozásban igen jók. Az empatizálás képességéhez szorosan kapcsolódik a kommunkációs és az esetleges nyelvi különbségek megléte is. Cohen számos vizsgálat alapján úgy találta, hogy a nők beszélgetése együttműködőbb, hosszabb ideig fenn tudják tartani a társalgást, több érzelmi kifejezéssel kommentálják mondandójukat. Ezzel szemben a férfiak inkább a rövid, tömör tényközlésekre szorítkoznak.

A gyógyítók nemének lehetséges összefüggése az orvos–beteg kapcsolat alakulásával számos izgalmas vizsgálatot inspirált. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az eredmények nehezen általánosíthatók, hiszen mindig kihívás az emberi kapcsolatok ilyen szenzitív, mély rétegeit leképezni. Sok vizsgálat esetében tehát nem klasszikus „papír-ceruza” tesztekről, vagy laboratóriumban mért paraméterekről van szó, hanem megfigyelésekről és szubjektív beszámolókról. Így talán jobban érthető, hogy miért is mutatnak ilyen sokszínű képet a nem és az orvos–beteg kapcsolat különféle aspektusait feltáró vizsgálatok.

Érdekes módon e téma korábbi vizsgálatai azt mutatják, hogy az orvosnők kommunikációja „páciens központúbb”. (Bertakis 1995; Bertakis 2003; Bertakis 2009; Hall 1998) A videón rögzített orvos–beteg találkozások képeit, kommunikációját és metakommunikációját elemezve úgy találták a kutatók, hogy az orvosnők és betegeik több időt töltenek együtt, hosszabb az orvos–beteg találkozások ideje. Az orvosnők – férfi kollégáikkal összehasonlítva – többet kérdeznek, nagyobb hangsúlyt helyeznek a prevencióra, és a terápia kialakításakor a páciens pszichoszociális háttértényezőinek figyelembevételére is nagyobb gondosságot fordítanak. Ugyanakkor az „orvosi” információk átadásában (diagnózis, terápia biomedikális elemei) a kutatók nem fedeztek fel jelentős különbséget a két nem között. (Lagro-Janssen 2008; Nicolai 2007; Brink-Muinen 2002)

Mindezzel párhuzamosan jogosan vetődik fel a kérdés: mikor a leghatékonyabb az orvos és beteg együttműködése? Sok-sok vizsgálat egybehangzóan azt mutatja, hogy az orvosnő–női páciens esetében a legeffektívebb, leghatékonyabb a gyógyítói kapcsolat, míg az orvosnő–férfi beteg konstelláció tűnik a legkevésbé eredményesnek. (Schmid 2007; Hall 2002; Waller 1988) Ezek a vizsgálatok felhívják a figyelmet arra, hogy a gyógyító és betege neméhez kapcsolódóan a szakterületnek is komoly szerepe van az orvosválasztásban, hiszen például a szenzitívnek tekinthető vizsgálatok esetében (nőgyógyászat, urológia) a betegek szívesebben keresnek fel azonos nemű orvost. E megállapítás természetesen nem új keletű: példa erre Elizabeth Blackwell a könyv bevezetőjében már említett esete.

Mindezzel szemben a legújabb vizsgálatok arra a megállapításra jutottak, hogy a gyógyító neme egyáltalán nem mutat jelentős, szignifikáns összefüggést az orvos–beteg találkozás idejével, a pozitív kommunikáció elemeivel vagy a prevenciós tanácsadással. Ezek a vizsgálati eredmények megerősítik, hogy nemtől függetlenül létezik egy kommunikációs stílus (beteg- vagy betegségközpontú), amely befolyásolhatja az orvos–beteg kapcsolatot, és a terápiás utasítások követését. (Jefferson 2013)

A páciensközpontú kommunikációhoz szorosan kapcsolódik az empátia szerepe. Ahogy Buda Béla leírta: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.” (Buda 1980)

Az orvos–beteg kapcsolat nemi aspektusainak végiggondolásához hasonlóan érdekes kérdés, hogy a gyógyító neme és az empátiás attitűd, empátiakészség között milyen kapcsolat figyelhető meg. Itt is a fent említettekhez hasonló megállapítások körvonalazódnak, a korábbi vizsgálatok ugyanis egyértelműen megerősítik az orvosnők – és az orvostanhallgató nők – magasabb empátiás készségét, nagyobb bevonódását a kezelés testi-lelki folyamatában. Fontos kérdésről van szó, mondhatni azt is, hogy az „empátia a gyógyítás kulcsa”. Hiszen, ha a gyógyító megfelelően rá tud hangolódni betege problémáira, érzéseire, megérti annak nézőpontját, pontosabb diagnózishoz és eredményesebb terápiához juthat. A beteg bizalma ugyanakkor nő, együttműködővé, elégedettebbé válik, és mindezek a tényezők együttesen járulhatnak hozzá a sikeres gyógyuláshoz. (Paro 2014; Gleichgerrcht 2013; Chen 2007; Stratton 2008; Bylund 2002)

Azonban az utóbbi évek kutatásai már nem teszik ennyire egyértelművé a gyógyító neme és az empátia közötti összefüggést. Egy nagyon széles spektrumú vizsgálati eredmény támaszthatja alá mindezt: az Academic Medicine hasábjain megjelent tanulmányban 20 961 diabéteszes beteget és az őket 242 kezelőorvost mutattak be a kutatók. A vizsgálatban az orvosok alacsony, közepes és magas empátiakészségét kapcsolták a betegek körében megjelenő, diabétesszel kapcsolatos komplikációk (metabolikus problémák, hiperglikémia, diabéteszes kóma) súlyosságával és számával. Érdekes módon sem a gyógyítók neme, sem az életkora vagy a praxisban eltöltött éveik száma nem volt összefüggésben a komplikációk kialakulásának valószínűségével. Azt viszont egyértelműen megmutatta a vizsgálat, hogy a magasabb empátiapontszámot elérő orvosok betegei jelentősen kisebb valószínűséggel lesznek a cukorbetegség lehetséges szövődményeinek „áldozatai”. (Hojat 2011)

Ezeket az új eredményeket a cukorbetegeken végzett korábbi vizsgálatok is alátámasztják: a nagyobb empátiával rendelkező orvosok betegei nemcsak szubjektíven érzik jobban magukat, hanem „objektív mutatóik” is kedvezőbbek. Azoknál a pácienseknél, akiknek a kezelőorvosa magas pontszámot ért el az empátiateszten, a vércukorszint-szabályozás és az LDL-koleszterinszint nagyobb eséllyel volt megfelelő, míg az alacsony pontszámú orvosok betegeinél gyakrabban fordult elő rossz vércukorszint-kontroll és túlságosan magas LDL-koleszterinszint. Ugyanakkor, mint láthatjuk, a gyógyító nemének nincsen hatása e folyamatokra.

Az orvosi empátia és bevonódás kérdésénél azonban egy fontos tényezőre figyelemmel kell lennünk. A gyógyítókat munkájuk során számtalan negatív, nehezen feldolgozható impulzus éri: nehéz esetek, szenvedés, halál. Felmerül tehát a „kockázatok” kérdése: az igazán empatikus orvos pengeélen egyensúlyoz az empátia, a túlzott bevonódás és az érzelmi kimerülés között. A fenti vizsgálatok ugyanis nemcsak az empátia pozitív hatásait emelik ki, hanem megmutatják a „sötét oldalt” is: azt, hogy a magas empátiás készségek és a kiégés – elsősorban az érzelmi kimerülés – között szoros kapcsolat figyelhető meg. Vagyis az a folyamat, ami a betegek számára hatékonyabb gyógyulást eredményez, az a gyógyítót betegítheti? Hogyan őrizhető meg a gyógyítók érzelmi egyensúlya, hogyan tarthatók meg az empátiás attitűdök – empátiás szenvedés nélkül? (Quince 2011; Magalhes 2011)

Ezek az ellentmondások azon kérdések sorát gyarapítják, amelyek a jövő orvosképzésének kitüntetett területét kell, hogy képezzék, hiszen látható, hogy az orvos–beteg kapcsolat megfelelő alakulása valóban a gyógyítás és a gyógyulás alappillére.

1	Jelen összegzés alapjául „Nõies” és „férfias” orvoslás? Mindennapi Pszichológia, 2015; 7(3):49–51. cikkem szolgált.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero