Győrffy Zsuzsa

Orvosnők Magyarországon

1.1. Történelmi áttekintés: orvosnők a gyógyítás színpadán, avagy nőies hivatás-e az orvoslás?

A nők szerepe a gyógyító hivatásban több ezer évre tekint vissza. Szerepük a szüléseknél és az ápolói munkák esetében magától értetődő, ám az orvoslás területén is igen jelentős múltjuk van. A következőkben a gyógyító nők orvosi hivatásba való bekapcsolódását igyekszem nyomon követni.

Már az ókori Görögországban említenek orvosokat, orvosnőket és bábákat; az első orvosnők egyike lehetett Phanosztraté, akinek sírkőfeliratát az athéni régészeti múzeum őrzi: „Itt fekszik Phanosztraté, bába is, orvos is egyben, / Senkinek sem okozott bánatot, de hogy meghalt, mindenkinek fáj a hiánya.” (Gradvohl 2004a)

Minden bizonnyal az egyik első orvosnőről van tehát szó, aki „legálisan” gyakorolhatta hivatását. A korszak forrásai alapján érdekes eltérést találunk az orvosok és az orvosnők feladatai között: míg az orvosok mindenkit, gyermeket, felnőtt nőt és férfit egyaránt gyógyíthattak, addig az orvosnők csak asszonyokat és gyermekeket kezelhettek. Az orvosnői hivatásnak mitológiai gyökerei is vannak, hiszen Aszklépiosz feleségét, Épionét (Fájdalomcsillapító) és lányait, Hügieiát, Panakeiát és Aiglét különböző orvosi ágak megszemélyesítőiként tartják számon. (Gaál 2012)

Az állam vonatkozó passzusában Platón is elismerte a nők tehetségét az orvoslás terén. (Platón: Az állam 454c, 455b) A hagyomány szerint Püthagorasz krotóni iskoláját szintén több nő látogatta, és a jeles gondolkodó halála után felesége, Theano vezette tovább a krotóni iskolát. Theanóval kapcsolatban a források megemlítik, hogy több orvosi tárgyú munkát írt, és azokon belül főként a női betegségekkel foglalkozott. (Steinberger 1902; Jobst 2000)

A római kori orvosnők (medica, iatriné) emlékét szintén sírfeliratok őrzik. A Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 4. századig összesen 29 településről ismerünk orvosnői sírokat, amelyek a volt hispaniai Emerita Augustától a mai törökországi Ankaráig, a francia Mediomatricumtól a tunéziai Avitta Bibbáig az egész Római Birodalom területén szóródnak szét. Rómából is mintegy 12 orvosnő-sírfelirat került elő (Gradvohl 2004b).

Az ókortól kezdve tehát az orvosnők kisebb-nagyobb számban egészen a 16. századig jelen voltak a gyógyításban. Itáliában, Hispániában, német területeken, sőt Közép-Európában még a középkorban is számos gyógyító nő tevékenykedett. A 11–13. században Salerno városában működő híres orvosi iskola egyértelműnek tekintette a nők orvosi és sebészi tevékenységét. A számos ismert orvosnő közül a legnevezetesebbnek Trotula számított, akinek a gát szülés közbeni védelmét, illetve az átszakadt gát ellátásának módját tulajdonították (Jobst 2000).

A középkor derekáig „bevett gyakorlat” volt a nők gyógyításban való (közre)működése, mindaddig, amíg meg nem jelent (1220 táján) a párizsi egyetem rendelete, amely megtiltotta az orvosi gyakorlat folytatását mindazoknak, akik nem tartoztak az egyetem kötelékébe – ahová csak nőtlen férfiakat vettek fel. Ezt a rendeletet azután a többi egyetem is követte. A szigorú szabályozás ellenére még a 13. században találkozhatunk orvosnők neveivel, számuk 1292-ben Párizsban például nyolcra tehető. A 14. századtól kezdve azonban az orvosnők ellen folytatott küzdelem számos dokumentuma maradt fenn. 1312-ben például a Szent Genovéva kolostor priorja orvosi gyakorlata miatt exkommunikálta Clarisse de Rotamagát. 1322 és 1329 között további két nő részesült ugyanezen okból kiátkozásban, ami a korban a társadalomból való teljes számkivetettséggel, törvényen kívüliséggel volt egyenértékű. A hadjárat hamarosan meghozta a várt eredményt. Az orvosnők száma Európában rohamosan csökkent, majd évszázadokon keresztül csak az orvos férj vagy apa mellett folytatott gyógyító gyakorlat elszórt eseteivel találkozunk, hiszen önálló orvosi diploma megszerzésére nők számára nem nyílt lehetőség. (Jobst 2000; Steinberger 1902) Különleges kuriózumként tartható számon az, hogy 1421-ben egy Costance Calenda nevű hölgy orvosi gyakorlat folytatásához kért és kapott engedélyt V. Henrik angol királytól. (Nadelson 1983) A dolog pikantériája abban rejlik, hogy éppen V. Henrik nevéhez köthető az orvosnői tevékenység teljes körű betiltása a szigetországban.

Azonban néhány évszázadnyi „alvó állapot” után ismét megjelentek a nők a gyógyítás színpadán. A 19. században a szavazati jog, a válás, a tanulás és a munkavállalás alapjogaiért folytatott küzdelemben egyértelművé vált, hogy a nők a gyógyítók között is egyenrangúak kívánnak lenni. Nehéz volt azonban az út az „első fecskék” számára. Míg a tengerentúlon már e század ’60-as, ’70-es éveiben sem számított ritkaságnak a női orvos, addig Magyarországon a 20. század eleje jelenti az áttörés időszakát.

Az Egyesült Államokban Elizabeth Blackwell indította útjára az újkori „orvosnőmozgalmat”, akinek egy közeli barátnője halálos kimenetelű hólyagdaganata adta a végső impulzust a hivatásválasztáshoz. Vélhetően nemcsak a gyógyítani vágyás motiválta, hanem annak a felismerése is, hogy a hasonló természetű „nyavalyák” kezelésében talán a női betegek esetében eredményesebbek lehetnek a női gyógyítók. (Abram 1985; Nadelson 1983) Visszatekintve látható, hogy Elizabeth Blackwell útja sem volt egyszerű: 1847-ben a Geneva Medical College összes hallgatójának igen szavazata volt szükséges ahhoz, hogy megkezdhesse tanulmányait az orvosi egyetemen. Az anekdoták szerint a 100 százalékban férfiakból álló universitas viccnek gondolta azt, hogy egy nő jelentkezik a karra, de – a korabeli leírások alapján – meg akarták mutatni, hogy értik a tréfát, ezért egyhangúan megszavazták a fiatal hölgy felvételét. (Markel 2014)

Magyarországon gróf Hugonnai Vilma és Steinberger Sarolta voltak az első úttörők: míg Hugonnai csak Svájcban tudott diplomát szerezni és sokáig „illegalitásban praktizált” Magyarországon, addig Steinbergert a budapesti egyetemen elsőként végzett doktornőként tartja számon a történetírás. (Jobst 2000) Hugonnai története legendás: kemény küzdelmet folytatott diplomája elismerésérét. Ugyanis hiába kérte 1880-ban diplomája honosítását, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter az oklevél-honosítási kérelem teljesítését a fennálló törvényekre való hivatkozással megtagadta. Maga a honosítási eljárás lényegében az orvosi pálya nők előtti megnyitásával lett volna egyenértékű, de ezt a „merész lépést” a kor politikusai nem merték felvállalni. Érdekes módon Hugonnai doktornő kérelme egy orvosokból álló testület elé is került, amely 5:2 arányban megszavazta a honosítást az alábbi kérdés alapján: „Elvi kérdés, vajjon a külföldön nyert orvostudori oklevélnek honosítása, vagy akár itthon hallgatott tanfolyam után nyert orvostudori oklevél alapján megengedhető-e a nőknek az egyetemes orvosi gyakorlat hazánkban?” (Jobst 2000) Mindebből az is kitűnik, hogy a kor meghatározó (férfi) döntéshozói sem helyezkedtek e kérdésben egységes álláspontra.

A fiaskó után Hugonnai számára egyetlen lehetőség maradt: bábaként helyezkedett el és dolgozott hosszú évekig. Azonban valószínű, hogy gyógyítói gyakorlata már ekkor is túlterjedt a szülészettel foglalkozó bába tennivalóinak körén, hiszen második férjével való megismerkedése is munka közben történt: későbbi házastársa első ízben páciensként jelent meg a rendelésén. Azonban Hugonnai Vilma „igazi” (törvény által is elismert) orvosnővé avatására csak 1897-ben kerülhetett sor. (Szállasi 1979)

A 20. század második felében már az orvostársadalmat és a laikusokat is erőteljesen foglalkoztatta a nők orvosi pályára lépésének lehetősége. „Az orvosi gyakorlat nőnek való-e?” – tette fel a kérdést a híres orvosprofesszor, Markusovszky Lajos az Orvosi Hetilap 1869–1870-es évfolyamának hasábjain. (Szállasi 1979) A válasz ekkor még egyértelmű „nem” volt, hiszen a kortársak zömének erős meggyőződése volt az, hogy „a nők szellemileg és fizikailag alkalmatlanok az orvosi hivatásra”. Az indoklás meglehetősen sokszínű: a „női agyvelő átlag 134 grammal kevesebbet nyom a férfiakénál”, vagy „a nő gyengéd ösztönéből fakadóan alkalmas a betegápolásra, de vizsgálatra, gyógyításra nem”. Fontos további érveket is felsorolnak a kortársak, miszerint a nők nem lennének képesek a „recepttitok megőrzésére”, illetve – a viktoriánus korszellemnek megfelelően – férfiak vizsgálatakor magától értetődően erkölcsi aggályok merülnek fel. (Kiss 2009)

E gondolatsorba illeszkednek a köztudottan nőellenes Madách Imre szavai, aki 1864-ben elhangzott akadémiai székfoglalójának témájául „a nőt” választotta. Madách arra a megállapításra jutott, hogy a nő fizikailag és szellemileg gyengébb volta miatt és „teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik”, a művészetet, tudományt soha előbbre nem viszi. (Acsády 2005)

Lássuk azonban a „másik oldal” érveit is! Steinberger Sarolta, az első, Magyarországon végzett orvosnő szavaiból meglehetősen küzdelmes időszak képe bontakozik ki: „A középkor, az előítéletek, a sötétség, s a barbarizmus korszaka sokkal türelmesebb volt az orvosnőkkel szemben, mint az újkor. Az újkorban azok, kik a régiek tudományos működéseit folytatták, gyakran ellenséges indulattal viselkedtek a szellemi dolgokkal foglalkozó nők iránt, vagy legalább is igyekeztek őket nevetségessé tenni. E változás oka az egyes országokban különböző, általában azonban az egyetemek harcza és a szakconcurrentiát illetőleg a kormányok részéről a férfiaknak biztosított protectio voltak a főindokok.” (Steinberger 2002; Jobst 2000)

Ezekben az időkben a nők egyetemi, illetve orvosegyetemi „karrierje” bővelkedett ma már talán megmosolyogtató fordulatokban. 1870-ben a skóciai Edinburgh orvosi fakultásán megjelenő hét kollegina hét birkával találta magát szembe a katedra mellett. E haszonállatok kívánták jelképezni a férfi hallgatók és oktatók véleményét a nők pályaalkalmasságát illetően. A „Septum contra Edinam” („Hetek Edinburgh ellen”) néven elhíresült akció sajnos az akkori skót viszonyok között „sikerrel járt”, a hölgyek egy része csak Svájcban tudott tanulmányi kötelezettségeinek eleget tenni és diplomát szerezni. Ám, hogy ne csak az orvoskarokat érje bírálat, álljon itt a fizikus Lise Meitner története is, aki a századforduló bécsi felsőoktatási intézményeiben nem használhatta a főbejáratot, kizárólag a cselédlépcsőn át közelíthette meg az egyetemi tantermeket. (Kiss 2009)

Érdekes módon a baljós történelmi fordulatok voltaképpen „segítették” az emancipációt. Bosznia-Hercegovina 1878-as osztrák–magyar okkupációja és későbbi annexiója új kihívások elé állította ugyanis a korszak „közegészségügyét”. E terület egyik legégetőbb problémája volt ugyanis a magas anyai és csecsemőhalandóság. A döntően muzulmán területen a vallási előírások szerint a férfiak nem vizsgálhatták meg a nőket, így a gyermekágyas asszonyokhoz az orvosi segítség is kizárólag nőktől érkezhetett. Ezért a boszniai muzulmán asszonyok érdekében pályázatot hirdettek meg az orvosegyetemeken, melyre nők jelentkezését várták. (Jobst 2000)

A fentiekhez kapcsolódóan, a magyar orvosi szakma fórumának számító Orvosi Hetilap 1902-es évfolyamában hat részből álló cikksorozatot szentelt az orvosnők történetének, amely a kezdetektől a 19. század fordulójáig tekinti át a témát; bevallott célja a női orvosok létjogosultságának történeti érvekkel való alátámasztása volt. (Steinberg 1902; Jobst 2000) E fordulat mellé hamarosan törvényi megerősítés is érkezett – 1895-ben a Wlassics Gyula nevével fémjelzett törvénycikk „eseti elbírálás” mellett engedélyezte a nők jelentkezését, felvételét és képzését a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti karokra: „legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy a nőknek bölcsészeti, orvosi és gyógyszerész pályákra léphetés céljából – az illetékes legfelsőbb tanintézet meghallgatása alapján – esetről esetre engedély adassék...” (Kiss 2009)

Így Hugonnai Vilma 1922-ben bekövetkezett halálakor már körülbelül 200 orvosnő tevékenykedett Magyarországon. Igaz, a létszám növekedésében kétségtelenül szerepet játszott a „nagy háború” időszaka: 1914 után, a férfiak besorozásával ugyanis jelentős mértékben megnőtt a „csatasorba álló” hölgyek száma. Az 1914–1915-ös tanévben a női hallgatók aránya már 18,88 százalék volt, szemben az 1899/1900-as tanév 0,5 százalékos arányával. Az emelkedés meglehetősen dinamikus, hiszen a második világháború utáni években Magyarországon a felsőoktatásban tanuló nők aránya már 22 százalék körül mozog. A pozitív mérleget azonban jelentősen árnyalja a numerus clausus, az 1920. évi XXV. törvénycikk, amely a zsidó származású hallgatók jogfosztása mellett a nők egyetemi tanulmányait is korlátozta. (Szögi 1986)

Látványos emelkedés a nők orvosegyetemi képzésében (24%ról 39,1%-ra) csak 1955 és 1965 között következett be. (Ladányi 1996) A változáshoz szükség volt az 1946. évi XXII. törvénycikkre, amely először mondta ki, hogy nők „az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők”. (Corpus Juris Hungarici 2000) Az egyetemekre való korlátozás nélküli bejutás és a nők munkaerő-piaci szerepének markáns átalakulása következtében az 1950-es évektől kezdve egyre több nő kezdte meg tanulmányait a felsőoktatásban. A nők növekvő jelenléte az 1970-es évektől egyre erőteljesebb tendenciát mutatott, olyannyira, hogy 1995-től kezdve már több női hallgatót találunk a felsőoktatási intézményekben, mint férfit. (Üvegfalak és üvegplafonok – nőként diplomásnak lenni 2007)

Az elmúlt öt év adatai alapján a felsőoktatásban a nők/férfiak aránya hozzávetőlegesen 58/42 százalékos megoszlást mutat, s ez az utóbbi években még inkább a nők javára változott. A nők egyértelmű túlsúlya jellemzi a pedagógusképzést, a bölcsészettudományi, az orvos- és egészségtudományi képzési területet. Az egészségtudományon belül azonban nagyok a különbségek: míg az ápolóképzésben szinte kizárólag nők vesznek részt, addig az orvosképzésben a nemek aránya kiegyenlítettnek mondható. (Nők és férfiak Magyarországon 2012 [2013]) Az Oktatási Minisztérium felsőoktatásra vonatkozó adatsora1 alapján elmondható, hogy 2009 és 2014 között mintegy 10 százalékkal több nő kezdte meg és fejezte be az általános orvosi képzést Magyarországon. A rezidensképzés során azonban eltolódnak az arányok: a frissen végzett orvosok körében a nők már közel dupla annyian vannak. (KSH 2012)

A következő fejezetekben ennek a változó és egyben elnőiesedő hivatásnak a sajátosságai kerülnek terítékre.

1	Az adatokat az Oktatási Hivatal Felsõoktatási Információs Rendszer adatbázisának felhasználásával mutatjuk be.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 697 9

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Mi az oka annak, hogy annyi fiatal választja ma az orvosi hivatást? Elsősorban a pénz, vagy az embereken való segítés vágya tereli őket a szakma felé? Milyen problémákkal szembesülnek az orvosegyetemi évek alatt, és mi várja őket az egészségügyben? Létezik-e nőies és férfias orvoslás? Hogyan befolyásolják a gyógyítók munkáját és a páciensek helyzetét a napjainkban zajló radikális változások, a legújabb digitális és mobil eszközök, a modern kezelési eljárások?Ma már több orvosnő végez és praktizál Magyarországon, mint férfi orvos – milyen társadalmi következményekkel jár ez, és miként befolyásolja az orvos–beteg kapcsolatot? Törvényszerű-e, hogy kiégjenek az orvosok, és milyen módon lehet küzdeni ellene? Hogyan próbálják összeegyeztetni családi szerepeiket és karrierjüket a hazai orvosnők? Miért vannak speciális helyzetben az orvos-házaspárok?És végül, de nem utolsósorban: mit jelent a „magyarországi orvosnő-paradoxon”?

Az Orvosnők Magyarországon hiánypótló összegzés: három és fél évtizede nem vizsgálták átfogóan a hazai orvosok helyzetét. A kötet alapjául több, már az ezredforduló után készített országos reprezentatív kutatás szolgált, emellett orvostanhallgatókkal és gyakorló orvosokkal felvett interjúk egészítették ki a képet. A gyógyítók testi-lelki egészségének feltérképezése mellett a könyv részletesen elemzi az orvosnők helyzetét, akiknek jelentős része – „szupernőként” próbál egyszerre a legmagasabb színvonalon helytállni hivatásában és a magánéletben egyaránt.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gyorffy-orvosnok-magyarorszagon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero