Bandura (1986, 1999) vikariáló tanulásként írja le azt a jelenséget, amikor a modell viselkedésének megerősítése vagy büntetése másodlagos megerősítést vagy büntetést jelent a megfigyelő számára, így a modell viselkedésének megerősítése a megfigyelt viselkedés reprodukálását vonja maga után. Bandura és szerzőtársai (1961) legismertebb kísérletében óvodáskorú gyermekekkel példázta az agresszív viselkedés vikariáló tanulását. Bandura és szerzőtársai 36 lányt és 36 fiút (átlagéletkor 52 hónap) három csoportra osztottak: kontrollcsoport, agresszív és nem agresszív kondíció. A két utóbbi kondícióban a gyerekek egy felnőtt példakép viselkedését figyelték meg a kísérlet kezdete előtt. A gyerek és a példakép a terem egy-egy sarkában külön játszottak. A kísérlet vezetői egy felfújható, Bobo nevű babát helyeztek el a példaképnél, aki az agresszív kondícióban agresszíven viselkedett a babával (verbális és fizikai inzultust is alkalmazott), míg a nem agresszív kondícióban a felnőtt ignorálta a babát. A kísérlet következő szakaszában a gyerekek felnőt jelenléte nélkül játszottak a szobában, ahol ott volt Bobo is. A gyerekek általában utánozták a felnőtteket, így sokkal többször voltak agresszívak Bobóval az agresszív kondícióban, mint a kontroll- és a nem agresszív csoportban.

A társadalmi normák vagy az arról alkotott elképzeléseink befolyásolhatják például azt is, mennyire viselkedünk önző módon. A személyközi kapcsolatainkat illetően számos gazdasági játék és kísérlet eredménye mutatja, hogy az emberek nem mindig viselkednek önző módon embertársaikkal szemben. Sok gazdasági döntés egy alkudozási folyamat eredménye (pl., egy beszállítói megállapodás két cég között), melynek befolyásoló tényezőit és lehetséges kimeneteit az úgynevezett alku játékokon keresztül kezdték vizsgálni. Güth és szerzőtársai (1982) azért dolgozták ki az úgynevezett ultimátumjátékot, hogy olyan gazdasági helyzeteket reprezentáljanak egy egyszerű játékkal, mint a szerződéskötési egyeztetések vagy az üzleti tárgyalások. Az ultimátumjáték klasszikus változatában az első játékos feladata egy rendelkezésére álló összeg elosztása saját maga és egy második játékos között. Amennyiben a második játékos elfogadja a felajánlott összeget, az eredetileg rendelkezésre álló összeget a javaslat alapján elosztják a játékosok között. Amennyiben a második játékos visszautasítja az első játékos ajánlatát, egyik játékos sem kap semmit. Egy racionális második játékos bármilyen alacsony, de nullánál nagyobb ajánlatot elfogadna, hiszen a semmi és az ajánlat között választhat, más lehetősége nincsen. A neoklasszikus értelemben racionálisan viselkedő emberek esetén tehát visszautasítás csak nulla felajánlott összegnél történhetne. Ennek ellenére számos kutatás kimutatta, hogy a második játékosok a méltánytalanul alacsonynak tartott összegeket visszautasítják, hogy megbüntessék az első játékost (Cameron, 1999). Ha az első játékos figyelembe veszi, hogy a második játékos a fent leírt módon viselkedhet, akkor azt a lehető legkisebb összeget kell megbecsülnie, amely szerinte méltányos, vagy a második játékos valami más okból nem fogja visszautasítani. Az ultimátumjáték tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy a stratégia formálás, azaz a legkisebb összeg megtalálása, amelyet a másik játékos elfogadhat, hogyan hat az öncélú viselkedésre, azaz arra, hogy a másik játékosnak felajánlott összeget a lehető legalacsonyabban tartsa az első játékos (Güth és Kocher, 2014). A fejlett ipari társadalmakban a felajánlott összeg a teljes rendelkezésre álló összeg 40-50 százaléka körül alakul (Oosterbeek és szerzőtársai, 2004), de a kockázatkerülőbb emberek nagyobb összegeket szoktak felajánlani, annak érdekében, hogy csökkentsék a visszautasítás kockázatát (Larney és szerzőtársai, 2019).

Kahneman és szerzőtársai (1986) a jótékony célú adományozás modellezésére kidolgoztak egy másik típusú alkujátékot, a diktátorjátékot. Az eredeti diktátorjátéknak azt az egyszerűsített változatát használják leggyakrabban, amelyben a javaslattevő felajánlhatja nyereménye/jutalmazása egy részét egy válaszadónak, akinek azonban nincs lehetősége az elutasításra (Engel, 2011; Forsythe és szerzőtársai, 1994). A neoklasszikus értelemben vett racionális döntéshozó a diktátorjátékban nem ajánlana fel semmit a másiknak, hiszen így maximalizálhatja a hasznosságát; nem áll fenn a büntetés kockázata az önzésért, és nincs haszna a nagylelkűségnek. Engel (2011) metaanalízise azonban azt mutatja, hogy a diktátorjáték játékosai átlagosan csak az esetek 36 százalékában nem ajánlanak fel semmit a másik játékosnak. Engel (2011) szerint az átlagosan felajánlott összeg a teljes összeg 28,3 százaléka. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a döntés során az embereket olyan tényezők is befolyásolják, amelyekkel a neoklasszikus elmélet nem számol. Ilyen tényezők például a méltányosságra vonatkozó kulturális normák, a nagylelkűség vagy az olyan magatartásra törekvés, amely mások által megerősítést, elismerést válthat ki.

Az adóelkerülés/adócsalás jelensége több nézőpontból is vizsgálható. Egyfelől, állampolgárként mindannyiunk érdeke, hogy hozzájáruljunk a közös kasszához, hiszen a közjavakból mindenki részesül. Másfelől azonban az adózók természetes törekvése, hogy saját adóterheiket a lehető legkisebbre csökkentsék. Ugyanaz a személy tehát egyszerre áll szemben a közösségi érdek és a személyes haszonmaximalizálás dilemmájával. Az állam oldaláról pedig az a kérdés merül fel: miként lehet az adózókat a jogkövetésre ösztönözni? A törvényhozás korai válasza erre a problémára az volt, hogy a hatóság erejét és az ellenőrzés kockázatát hangsúlyozva igyekezett biztosítani az adófizetési kötelezettségek teljesítését. A jogkövető adózói magatartás hiányát a szakirodalom klasszikus megközelítése, Allingham és Sandmo (1972) modellje egyéni, kockázattal járó döntésként értelmezi, amelyet a jövedelmi helyzet, az adókulcs nagysága, az ellenőrzés valószínűsége és a kiszabható büntetések együttese határoz meg. A legtöbb országban azonban az ellenőrzések esélye és a szankciók súlya egyaránt alacsony, így aligha magyarázható pusztán a büntetés elkerülésének logikájával az adófizetési fegyelem. A friss kutatások azt mutatják, hogy figyelembe kell venni az adórendszer észlelt igazságosságát és méltányosságát, valamint a tisztességes adózással kapcsolatos társadalmi normák szerepét is (Kirchler és szerzőtársai, 2008; Kogler és szerzőtársai, 2015; Lukovszki és szerzőtársai, 2025). Ha az állampolgárok az adórendszert igazságosnak és méltányosnak érzékelik, és társaik befizetik az adójukat, nagyobb eséllyel tartják be önként az adószabályokat.

A gazdasági szereplők természetesen nemcsak az állammal szemben viselkedhetnek becstelenül, hanem egymást is megkárosíthatják. Az 5. táblázatban foglaltuk össze, hogy a pénzügyi csalások, mekkora károkat okoznak világszerte.