Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei

A hallócsontok kóros elváltozásai

A hallócsontokkal talán még kevesebbet foglalkoztak a paleopathologiában, mint a középfül megbetegedéseivel. Gyakran elvesznek, vagy nem találják meg a dobüregben maradt csontokat sem. Qvist és mtsa (2000) a hallócsontok 23–55%-át, Sakalinkas és mtsa (1991) 4, Bruintjes és mtsai (1997) 35, mi közel 50%-át találtuk meg. Nagyságuk és tömegük fiziológiásan is változó, a kalapács 7–9, az üllő 5,1–7,5, a kengyel 3,0–4,0 mm közötti, függetlenek a koponya és test méreteitől (Török és mtsai 1995). A középfül idült gyulladása nem módosítja átmérőiket, de koponyatorzításkor kisebbek maradnak (Józsa és Pap 1992). Különleges szerkezetük nem hasonlítható a többi csontunk struktúrájához, az időskori involutio nem, vagy alig jelentkezik (Sarrat és mtsai 1992, Tohno és mtsai 1997), azonban egyes kórképek (osteogenesis imperfecta, Paget-kór) hallócsontokon is felismerhetők (Bretlau 1970). Az otitises dobüregekből előkerült hallócsontok többsége, anyagunkban az üllők 65%-a, a kalapácsok 59%-a, a kengyelek 23%-a kóros (Pap és Józsa 1990), csaknem ugyanolyan arányban mint Becske (1989) recens anyagában. Qvist és mtsa (2001) 1,1–3,6%, Bruintjes 51%-nyi pathologiás hallócsontot talált. Leggyakoribb az ízületi felszínek arthrosisa, a compact csontállomány gócos kimaradása, de előfordult a kalapács nyelének kb. 40 fokos görbülete is (93. ábra, 94. ábra, 95. ábra). A nem otitises dobüregek hallócsontjainak csak 7%-a károsodott. Lisonek és mtsai (1983, 1986) 77 darab, nagyrészt középkori hallócsontgyulladásos és degeneratív elváltozásait elemzik, de gyakoriságot nem említenek. Az otitis media egyik legsúlyosabb, de ritka szövődménye a kengyel csontos összenövése az ovális ablak keretével, amit egy alkalommal észleltünk. A középfül, mastoideum és hallócsontok együttes vizsgálatából arra következtettünk, hogy a vizsgált személyek 4%-a süket, vagy legalábbis nagyothalló lehetett.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero