A gyermekkori neurózisok alapja többnyire genetikai eredetű, vagy a családi diszharmóniákra vezethető vissza, de az ellentmondásokat is képes feldolgozni az a gyermek, akinek a tanulásban sikerei vannak, élvezi az iskolát és jól érzi magát a gyermekközösségekben. Ezzel szemben a média néha azt sugallja a gyermekeknek, hogy utáld az iskolát, utáld tanáraidat és azokat a kötöttségeket, amelyekkel a tanulás jár. A „jó fej” diák lóg az órákról, és ha jelen van, csak zavarni tudja a többiek munkáját. Az a gyermek, akinek sikerül beilleszkednie valamely közösségbe, védelmet kap a stresszor tényezőkkel szemben. Tehát meg lehet, sőt meg is kell tanulni a gyermekek lelkével bánni, és ebben a pedagógusok, szülők egyaránt fontos szerepet vállalnak. A vidámság, a nyílt őszinte párbeszéd, a szabad akarat és a kornak megfelelő demokratikus döntésképesség gyakorlása, a testedzés, a játék, a zene gyakorlása megtanítja őket agyuk és lelkük helyes használatára. A hiperaktív gyermekek lelki zavarainak gyógyítása nem a pedagógusok, hanem a szakemberek feladata, ezért ne az iskolától várják el a szülők gyermekük megnyugtatását. A problémás gyermekek külön törődést igényelnek, és más ritmusban tanulnak, mint ép idegrendszerű társaik. Ezért speciális iskolai képzésre van szükségük. A speciális képzés nem jelent alacsonyabb szintű képzést, sőt ezekben az iskolákban kitűnő tehetségek nevelődhetnek, ha figyelembe veszik a tanulási sajátosságaikat. Itt jegyzem meg, hogy a roma kisebbség beilleszkedését is ilyen speciális iskolákban kellene kezdeni, majd a felzárkóztatást követően kellene őket beintegrálni a többi gyerek közé. A roma kisiskolások nehezen szakadnak el a szüleiktől, ezért 6 évesen még nem állnak készen az iskolai fegyelemre. Ezért lehet, hogy csak 8 évesen kellene elkezdeniük az iskolát, addig iskola-előkészítő óvodát kellene létesíteni a számukra, ahol játékosan, zene és tánc beiktatásával tanulnák meg az írás, olvasás és a számtan alapjait 15-20 perces foglalkozások keretében. Természetesen a szülők joga eldönteni, hogy hova íratnák be gyermeküket.

A mindkét agyféltekét kiegyensúlyozottan használó gyermek önértékelése reális, beilleszkedő, empatikus és őszinte. Ebbe belefér az ideálistól való eltérés elfogadása és a tolerancia is. Sohasem a tárgyi tudás dönti el egy gyermek intelligenciáját, hanem az, hogy tudását miként alkalmazza. Szorgalommal bármit meg lehet tanulni, de azt, hogy az ismereteket miként használjuk fel és adjuk át egymásnak, egészen fiatal gyermekkorban kell elsajátítani. A túlságosan részletezésre hajlamos gyermeket időben meg kell tanítani arra, hogy az ismeretek építőkockáiból milyen elméleteket lehet összeállítani. Az összefüggések ismerete nélkülözhetetlen a részletek értelmezéséhez. Ha valamit nem értünk, azzal az agyunk sem tud mit kezdeni, és mint felesleges információt gyorsan el fogja felejteni. Ugyanakkor egy logikusnak tűnő elmélet feltárása kapcsán még a hiányzó ismeret mozaikjai is megvilágosodnak. Ezt a módszert a tudomány is alkalmazza. Hipotéziseket fogalmaz meg, ami aktív agyi működést, kreativitást igényel. Aki ritkán gondolkodik és csak passzívan befogatja az ismereteket, könnyen elveszíti ezt az újraalkotó képességet. A nagy tárgyi tudás paradox módon lefékezheti a kreativitást. A nagy lexikális tudással rendelkező ember általában nem tud merészen gondolkodni (bal félteke dominál), mert érveket és ellenérveket egyaránt talál az új gondolattal szemben, és az ismeretek kioltják az új gondolatokat. Ezért nem meglepő, hogy a nagy felfedezéseket a „véletlenek” szülik, és sokszor igen fiatal, kezdő kutatóktól származnak. Természetesen a felfedezés valódi értékének megállapítása már a „mester” feladata, aki elhelyezi és értékén kezeli a felfedezést. A modern tudományos felfedezések jellemzője éppen ezért a team munka.