Szó volt róla, lovaggá még az előkelő családok gyermekei is csak hosszas nevelés után válhattak. A fegyverforgatást, lovaglást – később az írással-olvasással, zenével, vallási ismeretekkel, nyelvekkel együtt – hétéves kortól kezdve tanították a lovagi udvarban szolgáló papok, zenészek, katonák. Tizenkét éves kora körül a gyerekeket más udvarokba küldték apródnak, fegyvernöknek. A lovaggá avatás tizennégy-tizennyolc éves kor körül következett; az apa, egy idősebb lovag vagy a hűbérúr végezte el, esetleg maga a király. A szertartás helyenként eltérő volt, és idővel egyre összetettebbé vált. A XII. században a szertartássorozat már a felavatás előtti napon elkezdődött, amikor is a lovag meggyónt, majd fürdőt vett, így lelkileg és testileg is „megtisztult”. Az éjszakát virrasztással és imával töltötte a kápolnában, míg fegyverei az oltáron voltak. Másnap misén vett részt, áldozott, majd a templom előtti téren felövezték a karddal, illetve a hozzá tartozó övvel. Ezután az avató karddal a jelölt vállára ütött, majd felkötötték a sarkantyúkat, feladták a sisakot és pajzsot. Utána a lovag megesküdött, hogy a lovagi élet szabályait betartja. Ezek közé tartozott, hogy naponta misét hallgat, életét kockáztatja a hitért, megvédi az egyházat, az özvegyeket, az árvákat, az ártatlanul fogságba kerülteket, kerüli az igazságtalan háborúkat, kifogástalan életet él. Korábban a lovag az eskü után kardjával a négy égtáj felé sújtott (ez visszatér a magyar koronázási szertartásban). A karddal való ütést arculcsapás is helyettesíthette. (Hasonló pofon csattant el a babiloni újévi szertartás során az ókorban, eredeti jelentése azonban más volt. A „lovaggá ütést” a kortársak úgy magyarázták, hogy ez Jézus szenvedésére emlékeztet, és a lovag kötelessége, hogy ezt a sérelmet bosszulja meg egész további tevékenységével. Egyben az utolsó arculcsapás volt ez, amit nem viszonoz.)