Szó esett már róla, hogy a lovag és a gazdag nemes legfőbb erénye a bőkezűség. A törzsi társadalmak sokat emlegetett szabálya, az ajándékozás kötelezettsége az európai barbár társadalmakban is jellemző volt. Felfogásukban a bőkezűség és bátorság ugyanúgy összetartozott, mint a fukarság és gyávaság. Annál nagyobb volt egy úr befolyása, tekintélye, minél bőkezűbb volt társaival. Ez a felfogás a középkorban is tovább élt. A költekezés-ajándékozás legfőbb alkalma a lovagoknál a lakoma volt. Lehetőleg nagyon sok vendéget hívtak, hogy sok tanúja legyen a rengeteg étel, ital felvonultatásának és könnyelmű elpusztításának. A lakomák nem egyszerű étkezések voltak, eltartottak vagy fél napig, akár napokig. Minél magasabbra polcolt húsostálakat szolgáltak fel, a legfontosabb a mennyiség volt. A lovagok a lakomákon kívül más alkalmakkor is igyekeztek elkápráztatni társaikat és hűbéreseiket. Feljegyeztek olyan esetet, amikor egy lovag ezüsttel vetette be a földjét, egy másik drága viaszgyertyák fölött sütötte meg az ebédjét, egy harmadik harminc lovat égettetett meg elevenen. Észak-amerikai indiánoknál is megfigyeltek ilyen, nagy közönség előtt végzett pusztítással egybekötött lakomákat, melyeknek célja hasonló volt. (Ez a magatartás különben túlélte a középkort, Jókai egy XIX. századi, bőkezűségére büszke „magyar nábobról” írt regényt, a magyar „nemesi” magatartásra még a XX. században is jellemző volt a pazarlással való lenyűgözés gyakorlata.)