Talán nem könnyű megérteni, miféle harci értéke lehetett ezeknek a hőségtől izzadó, nehézkesen, lassan mozgó embereknek. Nos, a lovagok bár egymással párharcot vívtak, valódi harci erejüket a seregekkel szembeni, tömeges rohamuk adta meg. Már megjelenésük is riasztó volt az arcokat teljesen eltakaró, tollas sisakokban, a rengeteg csillogó vassal, a hatalmas, szintén vasba öltöztetett lovakkal. A gyalogos vagy könnyűlovas seregekkel szemben nem is volt más feladatuk, mint keményen ülni a nyeregben és tartani a lándzsát, hiszen pusztán súlyukkal, gépies nyomulásukkal elsöpörték az ellenséget. Így győzték le a magyarokat is Ottó seregei 955-ben, az augsburgi csatában. Azok a mozgékonyabb seregek viszont, amelyek már hozzászoktak a lovagok csatáihoz, sokszor sikerrel vették fel velük a harcot. Ebben is volt lélektani elem: a lovagok annyira bíztak erejükben, hogy semmiféle hadicselt nem alkalmaztak, és az ellenfél esetleges taktikai műveleteinek lehetőségével sem foglalkoztak. Egyetlen taktikájuk volt: szemben nekirohanni az ellenségnek. Nem alkottak zárt rendet, hiszen miért is igazodna egy lovag egy másik emberhez? Mindenki a maga feje után ment, akkor és úgy támadott, illetve futamodott meg, ahogy jónak látta. A csatatéren általában párosával harcoltak, és mindig mellettük volt a harcban segédkező fegyverhordozó, fegyvernök, aki jelezte, honnan közeledik ellenséges katona, adogatta az eltörtek helyébe az újabb lándzsákat, vezette a tartaléklovat, és adott esetben fel is segítette rá a lovagot.