Életmódtörténet II.

A lovagvilág a kora újkorban lehanyatlott: a XVI. században Don Quijote, a lovagi eszményekhez ragaszkodó regényfigura már szánalmat és derültséget kelt. A tűzfegyverek, a zsoldoskatonák gyalogos, gépies, személytelen tömege legyőzi a bajnokokat. De a lovagi kultúra egyes elemeiben tovább él igazi lovagok nélkül is. A későbbi évszázadok „udvariasságában”, „udvarlásaiban”, férfi-nő kapcsolataiban (például a férfi virágot – vagy más ajándékot – visz a nőnek a randevúra, az ajtóban előreengedi, a kabátját felsegíti, az étterembe védelmezésül elsőnek lép be, ő rendel és fizet, bókokkal „ostromol”, felsorolja, mi mindent tenne meg a nőért stb.) és ez él még ma is. Jelen van ez a kultúra a modern kor „úriemberének” asztali, köz- és magánéleti viselkedésnormáiban, a kézfogásban, a koccintásban, a diplomáciai élet protokolljában, a „rendjeleknek” mint kitüntetéseknek állami adományozásában. Nem nehéz felismerni a lovagkor örökségét a párbajban, a „lovagias ügyeknek” még a XX. században is szokásos elintézési módjában, a „párbajképesség” valamint a párbajkódex többi fogalmában sem. Köztudott az is, hogy a világi és egyházi lovagrendek némelyike még ma is működik, megváltozott formában. (Magyarországon az 1920-as években a vitézi rend megalkotásával még új létrehozásával is próbálkoztak.) Az viszont már talán kevésbé kézenfekvő, hogy a különböző avatási szertartások (cserkészek, úttörők, katonák), azok esküszövegei, az ezekben foglalt követendő eszmények a lovaggá avatás, lovagi eskü hatását mutatják. A legtöbb állami címer ma is pajzs formájú, s a magyar nemzeti színek is az Árpád-házi királyok lovagi címerének színeiből keletkeztek.