A magyar koronázás is a fenti frank minta szerint történt. Ennek során először is az esztergomi érsek megkérdezi az egybegyűlteket, hogy alkalmasnak tartják-e a királyt a kormányzásra, melyre egyszerre kellett igent kiáltaniuk. (Íme, a pogánykori választás és az alkalmasság elvének szimbolikus kifejezése.) Ezután következett az ún. egyházi eskü, melynek során a király, kezét a Bibliára helyezve megesküdött, hogy a törvényeket megtartja és az országnagyok megkérdezésével kormányoz. A felkenés során a király jobb alkarjára és hátára az érsek a szentelt olajjal keresztet rajzolt. Ezután felöltöztették a Szent Istvánnak tulajdonított öltözékekbe, amihez palást, bíborszínű lábbeli, karpántok és gyűrű tartozott, majd átadták neki a kardot, melyet megsuhogtatott, jelezve, hogy megvédi a rászorulókat. Ezután az érsek a fejére illesztette a koronát, majd átadta a jogart és országalmát. (A Szent Korona nem Szent István koronája volt, bár részei külön-külön már a XI. században elkészülhettek. Ugyanakkor feltehetően István eredeti koronája is zárt volt, hiszen a pápától kapta. A jogar XIII. századi, az országalma XIV. századi lehet.) Ezután következett a szintén pogány eredetű trónra ültetés. Ezzel a koronázás egyházi része véget ért, következett a világi szertartások sora, így a XIV. századtól elvétve, a következőtől rendszeresen az Aranysarkantyús-rend lovagjainak felavatása (ennek a világi rendnek a szabályzata ismeretlen), ítélkezés néhány perben (mindkettő a hatalom tényleges átvételét szimbolizálta), a világi koronázási eskü, melynek során a király esküt tett a rendi alaptörvényekre, majd egy ún. koronázási dombról vagy templomtoronyból a négy égtáj felé csapott kardjával, jelezve, hogy bármely irányból jövő ellenség ellen felveszi a harcot. A magyar király koronázása csak akkor volt érvényes, ha Székesfehérváron történt, ha a prímás végezte és ha a Szent Koronát helyezték a fejére. Károly Róbertet háromszor kellett megkoronázni, hogy mind a három előírás teljesüljön.