Az ezredforduló korszakára egy hatalmas, központosított szervezet épült ki, melynek tagjai jogilag – a világi társadalom rendjeihez hasonló – eltérő csoportokra oszlottak. Ilyen volt a diakónusoké (csak segédkeznek), a presbitereké (ők vezethetik a szertartásokat) és a püspököké (csak ők szentelhetnek papokat). Ezekből a csoportokból kerültek ki az egyházi hierarchia különböző tisztségviselői, így a bíborosok vagy kardinálisok (a pápa tanácsadói), alattuk pedig az egyes körzetek, illetve közösségek vallási vezetői, a legnagyobbaktól a legkisebbekig, vagyis a prímások, az érsekek, a megyéspüspökök, az esperesek, a plébánosok, végül a káplánok. Az érsekek és megyéspüspökök tanácsadói voltak a káptalani testületek, tagjai a kanonokok, vezetői a prépostok. Létrejöttek ún. társas káptalanok, ahol a kanonokok együtt éltek, dolgoztak, iskolákat működtettek. Magyarországon ilyen káptalanok foglalkoztak a szerződéseket hitelesítő oklevelek kiadásával. Emellett az ún. „világi egyházi” hierarchia mellett létezett a szerzeteseké. A kolostorok élén apátok álltak. Egyes apátságok más kolostorok főapátjai alá tartoztak, mások a prímás, vagy közvetlenül a pápa alá.