A városiak másképp látták a környező világot is, mint a falvak lakói. A nagyobb városokba folyamatosan, nagy tömegben érkeztek közelebbi és távolabbi vidékek kereskedői, átutazói, zarándokai, vándor komédiásai, diákok, értelmiségiek, építők. A XV. században az ország egész területéről érkeztek új lakók Budára, Fehérvár polgárai pedig a Dunántúl különböző térségeiből származtak. A származási helyek a gazdasági és szakrális kapcsolatokra, vagyis a városi szent és a piac vonzáskörzetére is utalnak. A városiak így sokkal többet tudhattak a távolabbi tájakról, a világ eseményeiről, mint a falvak lakói. Ez persze viszonylagos, nem mérhető a könyvnyomtatás vagy a távírók korának ismeretterjesztési lehetőségeihez. A legtöbbet a városok között ingázó kereskedők utaztak. Akkoriban az utazás különleges kaland volt. A távolsági kereskedelem viszonylagos visszaesése miatt a gazda nélküli római kori utak, hidak – már ahol voltak – tönkrementek, újak nem épültek. A sár, a folyókon való átkelés (főleg jégzajláskor), az útonállók, a sok vám, rév, tartományhatár nagyon megnehezítették az utazást. Hosszú utakra csak felbérelt kalauzok segítségével volt tanácsos elindulni, akik ismerték a gázlókat, utakat és rablótanyákat. Nem véletlen, hogy a magyarban a kalauz és a kalóz olyan hasonló szó: néha maguk a kalauzok rabolták ki a gyanútlan utazókat. A nagyobb kereskedővárosok környékén élő birtokosok igyekeztek gondozni az utakat és felszámolni a rablóbandákat – például a francia Champagne vidékén, ahol nagy vásárok voltak –, hogy biztosítsák a jövedelmező vásárokat és átmenő forgalmat. Az állam azonban még semmit sem tudott tenni ennek érdekében. Nem véletlen tehát, hogy a kereskedők gildéket hoztak létre, s általában csoportosan, fegyveres kísérettel utaztak.