A középkori kézművesek világán belül sajátos társadalmat alakítottak ki a katedrálisok építői. Egy-egy kőművestestvériség tagjai hosszú évekig szoros együttműködésben és egymásrautaltságban dolgoztak egy templomon, majd közösen vándoroltak tovább újabbat emelni, más tartományba vagy országba, aszerint, hogy hol kaptak megrendelést. A kőművesek tehát gyakran nem kötődtek egyetlen városhoz. Sajátossá tette az építők helyzetét az is, hogy különlegesen fontos és nagy technikai ismereteket igénylő munkát végeztek. Ezért e testvériségek tagjai megesküdtek, hogy a szakmai ismereteiket titokban tartják, ugyanakkor a többi hasonló szervezettel kölcsönösen segítették egymást. A kőműves testvériségek tagjai titkos jelekből ismerték fel társaikat, bárhova is vándoroltak építkezni a nyugati térségben. Ilyen jelek lehettek szavak, a köszöntés vagy a kézfogás módja. A középkor végére fokozatosan sajátos szertartásokat alakítottak ki, aminek részleteit ugyanúgy titokban tartották, mint a mesterségbeli fogásokat. Például az új tagokat titkos, szimbolikus próbatételek során avatták be. (A kőműveseknek erre az országok fölötti és titkos, szimbólumokat használó szervezetére épült rá a XVIII. századi felvilágosodás „szabadkőművessége”.)