Mások kolduscsoportokba verődve, rongyosan, piszkosan tovább járják az országutakat. A koldusok egy része beteg, vak, nyomorék volt. A parasztokat és a városi szegénynegyedek lakóit úgy általában a középkorban mélységesen lenézték, de a koldusokkal, vagyis a legnyomorultabbakkal más volt a helyzet. Előfordult persze, hogy velük is kíméletlenül viselkedtek. A misztériumokban például gyakran koldusgúnyában lépett fel az ördög. De általában nem vetették meg őket, és nem is viszolyogtak betegségeiktől, csonkaságuktól. Sőt, a módosabbaknak minden ebédnél koldusokat is illett megvendégelniük. Nem törekedtek a kolduslét megszüntetésére, de természetesnek vették, hogy együtt étkezzenek velük, szabad rőzseszedést, gyümölcsszedést, tallózást engedélyezzenek számukra a birtokon. Mindezt előírták már a mózesi törvények, és az alamizsnálkodást elvárta a keresztény erkölcs is, mert a közfelfogás szerint mindez hozzásegített az üdvözüléshez. Cluny bencés kolostorában néha százával étkeztek koldusok. A püspökök, szerzetesek és lovagrendek ispotályokat, menhelyeket hoztak létre, részben a zarándokok, részben a betegek, szegények, idősek számára. Mai napig érvényben maradt az a szokás, hogy a pápa húsvétkor koldusok lábát mossa meg.