A középkori egyház mindent megtett, hogy azokat a csavargókat, szegényeket, akik kritikusan bírálták őket – ellentétben a „normális” koldusokkal, betegekkel – elszigetelje, megbüntesse. A vágánsokat zsinati határozatokban ítélték el és fosztották meg egyházi kiváltságaiktól is, így egyre jobban ki voltak szolgáltatva a világi hatóságok rendteremtő buzgalmának. A csavargók – értelmiségiek és nem értelmiségiek egyaránt – számíthattak arra, hogy ha környezetükben tisztázatlan körülmények között bűncselekményt követtek el, akkor a gyanú rájuk terelődik, és komolytalan bizonyítékok alapján ártatlanul is elítélhetik őket. A városi hatóságok vagy földbirtokosok tetszés szerint bármikor elűzhetik őket, hisz sem testület, sem család, sem vagyon vagy hatalom védelme alatt nem állnak. Ugyanakkor a csavargók elleni szervezett fellépések a középkor legvégéig inkább csak pillanatnyi fellángolások voltak. A csavargók általában találtak helyet, ahol hosszabb-rövidebb ideig megtűrték őket, és ilyenkor megvolt a társaságuk is a plebejusok utcáiban, kocsmáiban, a piactéren. A vágánsokat ezenkívül valószínűleg befogadták és merész gondolataikért, szellemességükért még tisztelték is az egyetemek „hűségesebb” diákjai. A keményebb és módszeresebb hatósági fellépés, a börtönök, dologházak felállítása, kényszerbesorozásuk és a többi, csavargók elleni „óvintézkedés” csak a kora újkorban jelenik meg.