A zsidók Európa-szerte elkülönülten, zsidó negyedekben éltek, nemcsak az üldözés, hanem az önkéntes bezárkózás miatt is. Ruházatukban, szokásaikban élesen elütöttek a környező társadalomtól. A mózesi előírások szerint mindig kalapot viseltek, szakállat és pajeszt növesztettek, disznóhúst nem ettek, szombatonként tartottak munkaszüneti napot. Ingük felett, a kabátjuk alatt egy négy sarkán bojtban végződő vállkendőt hordtak. Független volt a törvényektől, inkább a Spanyolországban kialakult hagyomány következménye volt a középkor végén az európai zsidók körében elterjedt fekete kabát és ruha viselete. A zsidók saját önkormányzatra, letelepedésre, bizonyos tevékenységekre hatósági engedélyt, kiváltságot kaptak, és így ők is a különféle középkori kiváltságos csoportok, testületek közé kerültek. A zsidó közösségek maguk választották meg az elöljáróikat, tanácstestületüket, a rítusbírákat, gondnokokat, papokat. A hitközségek szociális feladatokat is elláttak, segélyezték a szegényebbeket, a betegeket. Negyedeik központjában az imaház, a zsinagóga állt, melyben a rabbi oktatta is a gyerekeket. Nagyobb településeken azonban külön alap- és középiskoláik is működtek, ahol héber nyelven írni, olvasni tanultak a diákok, illetve a Tórát és Talmudot olvasták, értelmezték. Általában fokozatosan átvették a befogadó ország nyelvét, vagy kevert nyelven beszéltek. A kikeresztelkedés, többnyire kényszerűségből, nem volt ritka, például Spanyolországban. A kikeresztelkedettek kevesebb zaklatásnak voltak kitéve, és általában visszatérhettek azokba az országokba is, ahonnan korábban kiűzték hithű társaikat. Ugyanakkor gyakran titkon elvégezték eredeti vallásuk szertartásait is. Így a hitehagyott zsidókat gyanakvással fogadták a keresztények és a hithű zsidók egyaránt, és nekik is gyakran kellett elszenvedniük a keresztény hatóságok üldözéseit. Zsidók a falvakban is éltek, itt általában nem zárt közösségekben, hanem elszórtan. Közülük kerültek ki a falusi árusok, házaló kereskedők, boltosok, a középkor vége felé.