A botanika és a materia medica fejlődése is azt példázza, hogy ha a fogalmak túlságos realizmusától eltekintünk, és ismét a történelem mozgékony folyamatait vesszük szemügyre, láthatjuk, hogyan ölelkezik egymással a studia humanitatis és a feléledő természettudomány, hogyan fonódik össze az ember és a megformált szó dicsőítése és szolgálata a természet kutatásával.

Miközben azonban a természettudomány látványos fejlődésnek indul, sok humanista számára a természettudományos ismeretek, s bennük az orvosiak is, jelentéktelennek, feleslegesnek vagy alsóbb rendűnek tűntek. Coluccio Salutati (1331–1401) – aki egyébként elsőnek használta a studia humanitatis kifejezést – 'Disputa delle arti' (A mesterségek vitája) című munkájában a medicinát a tudományok virtuális rangsorában még a jogtudomány mögé sorolja.

Az ellenérvet az orvos Giovanni d'Arezzo és a filozófus Ricoletto de Vernia, a padovai aristotelianizmus kiemelkedő képviselői fejtették ki. A medicina felsőbbrendűségét hangoztatták a jogtudomány felett, utóbbinak még tudomány-jellegét is kétségbe vonva. A disputa végén pozitív ítélet született az orvostanról. A medicina, amennyiben a természettudományos megismerésre törekszik az orvoslás érdekében, magasabb szellemi tevékenységnek tekinthető, mint a szabályok közé szorított jogtudomány. Ezt írja Antonius Ferrariensis orvos és humanista a 'De dignitate disciplinarum' (A tudományok méltóságáról) szóló munkájában. Száz év vita után e kérdésben konstruktív megbékélés jött létre.1

A reneszánsz medicina azonban a legnagyobb változást az anatómia terén hozta. Andreas Vesalius (1514–1564) személyében már a funkciót is kutató morfológus, az elmélettel felvértezett klinikus és a gyakorló sebész minden tulajdonsága és képessége egyesül. A megújult tudomány egyik legnagyobb művének, a 'De humani corporis fabrica' (Az emberi test szerkezetéről) előszavában kifejti, hogy feladata az anatómiát sok évszázados hanyatlás után feléleszteni, és visszaadni nagy tekintélyét. Ugyanitt sajnálkozik azon, hogy a gyakorló anatómus és a szellemi tanító, a sebész és az orvos a múltban különváltak egymástól. Az orvoslás művészetének ez a sajnálatos megosztása vezetett az egyetemeken ahhoz a gyűlöletes rendszerhez, hogy „egyvalaki boncolja a testet, a másik pedig leírja a részeit”. „Ez utóbbi, mint egy varjú, magas pulpituson gubbaszt, és megvetendő módon másokat ismételve írja le azt, amit közvetlenül nem látott, csak mások könyveiben olvasott.” Panaszolja, hogy aki viszont boncol, az se beszélni, se magyarázni nem tud. Éppen ezt, az értelem és a tapasztalat közötti közvetítést kísérelték meg a reneszánsz idején.

Vesalius régi orvos-családból származó, lenyűgöző egyéniségű orvos. 25 éves korában az anatómia professzora Padovában, 28 éves, mikor nagy művének első változata megjelenik. Könyvében, amely nem egyszerűen bonctan, rámutat, miként gátolta a fejlődést az a körülmény, hogy az orvosok nem boncoltak. Megkísérelte föléleszteni azt a klasszikus hagyományt, amelyben a gyakorlat és az elmélet még nem külön utakon járt. Közvetlen megfigyelésekre építve munkáját kiküszöbölte a mélyen gyökeredző galenosi tévedéseket. A kor érett volt már az új anatómia befogadására, amelyet Jan Calcar, tehetséges flamand festő képei illusztráltak. Vesalius Galenos több mint 200 anatómiai tévedését korrigálta, élettani nézeteit azonban osztotta. Anatómiai kritikája Galenos minden hűséges követője számára elviselhetetlen volt. Saját, egyébként nagy tudású és nagyra becsült tanára, Jacobus Sylvius (Jaques Du Bois, 1478–1555) felháborodásában V. Károly császárhoz fordult – akinek időközben Vesalius udvari orvosa lett – kérve tőle, hogy „súlyosan büntesse meg a flamandot”, és „hallgattassa el ezt a szörnyeteget, aki (tanaival) mérgezi Európát”. A kor tehát érett volt ugyan az új tanok befogadására, a professzorok azonban még nem mind. Sylvius a „vesanus” (eszeveszett) jelzővel illette zseniális tanítványát. Vesalius röviddel korszakalkotó műve megjelenése után megunta a meddő vitákat, és a katedrát végleg felcserélte a spanyol udvari orvos állásával, ellátva az udvari sebész funkcióit is. Sylvius már 1539-ben Párizsban megjelent könyvében, melyben didaktikus szempontok alapján szerkesztette olvasási-tanulási rendbe a diákoknak szánt Hippokrates- és Galenos-írásokat ('Ordo et ordinis ratio in legendis Hippocratis et Galeni libris') hosszan fejtegeti, hogy aki Galenost támadja, az igazságot is tagadja. Vesaliust, aki csak korrigálta és távolról sem támadta, még kevésbé tagadta, ezen az alapon ítéli el.

Másrészről azonban Vesalius sem volt tökéletesen tévedhetetlen. Egy-két tévedését indokoltan tette szóvá tanártársa Realdo Colombo (1516–1559). Őt viszont kortársa Gabriele Fallopio (1523–1562) igazította helyre néhány precízebb megfigyeléssel. Ezt a humanistákra jellemző eljárásmódot a ma kevésbé ismert de a maga korában nagy elismerésnek örvendő angol orvos, Thomas Moffet (1553–1604) opusából ismerhetjük meg ('De iure et praestantia medicamentorum dialogus apologeticus. Accesserunt etiam epistolae quaedam medicinales ad medicos aliquot conscriptae', 1584).

Vesalius Fabrica-ja nemcsak számos igen jelentős részleteredményt, több funkció felismerését és leírását illetően jelentett haladást a korábbi anatómiához képest, de a medicina általános haladása szempontjából is hatalmas előrelépés, hiszen az új orvosi szemlélet, gondolkodás lényege jelenik meg benne: a valóságérzékelés, valóságfelfogás új módja. Ez az európai orvostudomány minőségi változását jelenti, és nem csak az anatómiában.

Vesalius csakúgy, mint megbántott tanára a reneszánsz medicina igen jeles és mérvadó képviselői és vezető személyiségei voltak. Ebből a példából is jól látható tehát a reneszánsz medicina egyik jellegzetes vonása, a humanista orvosok csoportjának sokfélesége.

Vesalius műve sem minden előzmény nélkül való. A nagyhírű humanista, Georgius Valla (1447–1500) ’De humani corporis anatomia’ című munkája 1502-ben, Velencében jelent meg. Ez a mű Julius Pollux ’Onomasticon’-jából vezet be új görög fogalmakat az anatómiába, s így számos ma is használt anatómiai szakkifejezés forrása lett.

Bartolomaeus Eustachius (1500–1574), Gabriel Fallopius (1523–1552) nevének ismerete nélkül szintén nem lapozható ma sem anatómiai atlasz. Fallopius tanítványa pedig Fabricius ab Aquapendente (1547–1619) a vénabillentyűk leírója, Guilielmus Harvaeus (William Harvey, 1578–1657) mestere volt, aki viszont Vesalius anatómiáját – néhány évtizeddel később – új élettannal egészítette ki. Az orvostudomány fejlődésében a reneszánsz idején a – gyakran levelezés útján is fenntartott – személyes kapcsolatok is jelentős szerepet játszottak.

A természettudományok egy-egy ágában autonóm, a megismerésre és cselekvésre irányuló kutatási területek alakultak ki. Nem csak a már jó ideje válságba jutott középkori tudás enciklopédiájának váza roppant össze, hanem egyes részei is megdőltek. E részterületeken most olyan módszereket, eszközöket dolgoztak ki, amelyek új szintézist tettek lehetővé. A medicinában ilyen, különlegesen fontos részterületek voltak a már említett anatómia és a botanika, ám közéjük tartozott a kórtan és a terápia is.

Sok, korábban bizonytalan „láz” elnevezésű betegség, köztük a máig ismeretlen kórokú sudor anglicus (angol veríték), valamint a malária, a tífusz, a bárányhimlő és a skarlát pontos kórleírása és elkülönítő diagnózisa született meg. A klinikai szemlélet fejlődésének tulajdonítható, hogy Európa egyik legfontosabb orvosi központjában, Padovában Joannes Baptista Montanus (1498–1551) vezette be a betegágy melletti oktatást.2 Tőle vették át a módszert másfél évszázaddal később a hollandok.

A reneszánsz idején lett a kórház az egyetemi orvosi oktatás egyik színtere: ez a gyakorlat a 16. század második felében válik rendszeressé. Montanus Medicina practica előadásai keretében vezeti el hallgatóit – az elméleti előadások után – a Szent Ferencről elnevezett városi kórházba, amelynek 1536 óta főorvosa, primariusa volt. Utóda, Hieronymus Mercurialis (1530–1606) folytatta a kórházi gyakorlatot, mint ahogy ezt tették az ő utódai is. A kor számos híres orvosa szakította meg peregrinációját, külföldi egyetemjárását, hogy a padovai kórházi gyakorlatokon részt vegyen. Ők voltak azok, akik az oktatási módot Európa többi egyetemén is bevezették, míg annak végső formáját a 18. században, a németalföldi Boerhaave meg nem teremtette.

Új szempontok érvényesültek a klinikai megfigyelésben és a járványtanban is. Harcot hirdettek az arab mesterek dogmatikus tanai – ám nem jól asszimilált, élő elvei – ellen, mégpedig nem ritkán Galenos nevében, akinek tekintélye csorbítatlan maradt. A reneszánsz medicinát klinikusként is a 16. század legjelentősebb teoretikus orvosa, a francia udvari orvos, Ioannes Fernelius (1497–1558) képviseli. Vesalius és Fuchsius mellett a medicina hagyományának legjobb ismerője, legeredetibb újragondolója. Igazi neoterikus: 'Universa medicina' (Párizs, 1554) című összefoglaló munkája a 18. századig egyetemi kézikönyv maradt. A „Physiologia” és a „Pathologia” című fejezetek e tárgyak legkorábbi rendszerezett tanulmányai. Művében kritizálja Galenost, akinek tekintélyét ugyanakkor saját téziseinek megerősítésére használja, s nedvtanához is hű marad. Maguk a physiologia és pathologia kifejezések is ide vezethetők vissza. Fernelius modern élettan-fogalma azonban a tantervekben igen későn, csak a századfordulón jelenik meg. Az 'Universa medicina' rendszere is lényeges: a könyv öt fejezete (physiologia, pathologiaaetiologia, prognostica-semiotica, diaetetica-hygiene, therapeutica) lett utóbb az egyetemi oktatás beosztásának alapja egészen a 18. század közepéig.

Fernelius ismertette az influenza klinikai tüneteit és a tuberkulózis posmortalis képét, a szifilisz fertőzésének útját, tőle származik a lues venerea kifejezés. A kortárs orvosok többségével szemben nem hitt az asztrológiában. Fernelius orvosi gyakorlata és elméleti tevékenysége mellett grammatikával, filozófiával, rétorikával is elmélyülten foglalkozott. 1548-ban megjelent 'De abditis rerum causis' (A dolgok rejtett okairól) című könyvének előszavában a következőket írja: „A tudományok és a művészetek, amelyek majd' tizenkét évszázadon át eltemetve hevertek, úgyhogy már azt hihettük végleg elpusztultak, most új életre kelnek.”3

Tudományt, irodalmat, művészetet és társadalmat egyaránt foglalkoztatott a szifilisz, a lues venerea, amely Itália felől a 15. század végén viharos gyorsasággal terjedt el egész Európában. Itáliában morbus Gallicusnak, azaz „franciabetegség”-nek, Franciaországban pedig morhus Italicusnak, „olaszbetegség”-nek nevezték. Szifilisz nevét Hieronymus Fracastorius (1484–1555) veronai orvos költeményének főszereplőjéről kapta. Azt, hogy a szifiliszt Amerikából hurcolták-e Európába, vagy csak a fent említett differenciál-diagnosztikus gondolkodás miatt különítették-e el egyéb kórképektől, ma sem végleg eldöntött kérdés.

Fracastoriusnak azonban jóval többet köszönhet a medicina, mint e betegség elnevezését és leírását. Számos fogalommal gazdagította az orvostant. 1546-ban írott könyvében először olvashatjuk a fertőző betegségek tudományos értékű elméletét, amelyet végül is csak a 19. század mikrobiológiája erősített meg. Megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy a járványos betegségeket olyan csírák okozzák, amelyek „saját erejüknél fogva megsokszorozódnak a szervezetben”. Elképzelése szerint ezek a csírák vagy közvetlenül terjednek emberről emberre, vagy az úgynevezett „fomes” által, amely a fertőzést részben indukálja, részben pedig közvetíti (a fomes latinul taplót, gyújtót jelent, a közép-latinban kórokozót is jelenthetett). A csírákat magukat specifikusnak tartotta, úgy gondolta, hogy ok-okozati összefüggésnek kell lennie bizonyos járványos betegségek és meghatározott csírák, vagy fomes-ek között. Arra is gondolt, hogy a járványok erősségének változása valószínűleg a csírák virulenciájának változásával függ össze. Az elsők között volt, aki a tífuszt önálló kórképként írta le. Előbbi elméletéből vezette le terápiás javaslatát: minél előbb el kell pusztítani a fertőzést okozó csírát.

A 'Syphilis, sive de morbo gallico' (1530) című tankölteményében egyedülálló módon ötvöződik a humanista és a természettudományos gondolkodási forma. A fertőzés gondolatának csírája már mintaképénél, Lucretiusnál megtalálható. Fracastorius a betegséget egy általános, természettudományos képbe illeszti. Igen figyelemreméltó, hogy ebben a költeményben – majd több más írásában is – elhatárolja magát minden asztrologikus magyarázattól, tisztán empíriára támaszkodik. Fracastorius tankölteményének témáját, a fertőző járványos betegséget, mint klinikai entitást később egy prózai traktátusban is tárgyalja ('De contagionibus'). Ez a nem szépírói céllal, de ragyogó stílusban írt értekezés a korszak egyik úttörő orvosi írása. A versforma nem csökkentette a tudományos színvonalat, jóllehet Fracastorius megjegyzi: nem írhatott a költeményben annyit a „semina morbi”-ról (a betegség magvairól), amenynyit a prózai munkában. A poéma elterjedését és kedvező fogadtatását fél évszázad alatt 15 új kiadás mutatja, valamint az olasz, francia, angol, német, spanyol, portugál nyelvű, igen korai fordítások sora. Elterjedésének másik magyarázata aktualitása.

A tudományos gondolkodást az ókortól fogva mindig kísérte egy előbb primitív – majd misztikus – hívő – szellemi irányzat. Ez a parallelitás nem szűnt meg a koraújkorban sem. A humanizmus és a reneszánsz idején az alkémia virágkorát élte.

A reneszánszban megjelenik a természetfilozófia mellett az ókor másik szellemi áramlata, a mágia és ebből fakadóan a természeti törvények mágikus felfogása is. Az a kép, amit a reneszánszban a természeti törvények mágikus fogalmának (képének) tartunk, s aminek olyan képviselői vannak, mint Ficino, Pico della Mirandola, Agrippa von Nettesheim, Giordano Bruno, Paracelsus és még többen, akkor alakult ki teljében, amikor Hermes Trismegistos 1460-ban Firenzébe került, írásai ismertté válnak. Az ilyen mágikus elképzelések a tudomány minden terén elterjedtek voltak noha mint láttuk, a humanisták zöme és a klérus nem kevés tagja küzdött ellene, a természetismeret csaknem minden területére behatolt. Maga a magia naturalis, az antikból származott, a logosz és a mitosz szintézise, amiből azonban végső soron új gondolat születik bizonyos vonatkozásban – e szintézis terén – a későbbiekben hozzásegít a természettudományos gondolkodás most már a logosz által irányított mítosz egészíti ki a természettudományos szemlélődést.

Ennek a mítosz-asszimilációnak nem kis szerepe volt a koraújkori alchemiai fejlődésben, ami számos kémiai írásban jelenik meg. A nagyhírű orvos és kémikus, J. B. van Helmont (1579–1644) 'De magnetica vulnerum naturali' (1683) című, nem kis mértékben kémiai műve sem mentes az alchemia legalább formális hatása alól! Sok helyen jelöl kémiai fogalmat misztikus névvel Mítosza allagoresis ismerete nélkül alig olvasható.

Andreas Libavius (1555–1616) orvos, kémikus a század nagyhatású kémikusa főművének első kiadása, mely még az 'Alchemia' címet viseli (1597) kívánja először közérthetővé tenni az alchemia – valójában már kémia – allegorikus megnevezését és fogalmát.

A kor tudósai újra, meg újra vita tárgyává tették a tudomány elválasztását a mágiától, a csillagászatét a csillagjóslástól, a matematikát a számmisztikától és a kabbalától. Már a kora reneszánsz idején akadtak, akik követelték, hogy az asztronómiát, mint a csillagok mozgásának egzakt tudományát különítsék el az asztrológiától, amely – asztrális istenségeknek tekintve a bolygókat és egyéb égitesteket – előre meghatározottnak tekintette az eljövendő eseményeket, és így a katolikus Egyház tanításaival is szembe került. Éppen ilyen régóta megkülönböztették a természetes mágiát, a magia naturalis-t – amely valójában a fizikai, kémiai, biológiai, botanika ismeretek tudománya volt – a magia daemoniaca-tól vagy magia ceremonialis-tól. A tévhitektől azonban nem lehetett egy csapásra megszabadulni, hanem csak fáradságos munkával, így előfordult, hogy még rendkívüli szellemek sem tudták magukat kivonni bizonyos téveszmék hatása alól.

Tudjuk, hogy míg a tudás minden területe iránt érdeklődő orvos-humanista, Hieronymus Fracastorius harcolt a mágikus tényezők (a dolgok anti- és szümpáthiái, az asztrologikus befolyások vagy a kritikus napok tana4) ellen, egy olyan kitűnő tudós, mint Paracelsus (1493–1541) is elképesztő babonákban, bányamanók, szilfek, démonok, trollok létezésében hitt. E téren nem különbözött sem Hieronymus Cardanustól (1501–1576), sem Ioannes Baptista della Portától (1535–1615), vagy éppen Ioannes Ferneliustól vagy Keplertől. A tudomány mégis előre haladt, mert a kutatási módszerek, eljárások szigorúbbak, pontosabbak, a kutatás eszközei pedig ésszerűbbek lettek, visszaszorítva az okkultizmusnak a neoplatonizmus, a hermetizmus és a kabbala által tovább hurcolt maradványait. A mágikus hagyomány, természetes és természetfölötti aspektusával együtt, mindenesetre az humanista-újplatonikus tradíció része volt: befolyása a reneszánszra, a reneszánsz természetfelfogásra igen jelentős. A reneszánsz természettudomány nagyrészt éppen a magia naturalisból alakult ki a 17. századra.