Ennek ellenére vannak kezdeményezések a megoldásra. Köztudott, hogy az elmúlt évtizedekben számos nemzetközi szerződés és egyezmény született a klímaváltozás megfékezésére. Ezek közül kiemelkedik az 1997-es kiotói jegyzőkönyv és a 2015-ös párizsi megállapodás. Utóbbi mérföldkő abból a szempontból, hogy gyakorlatilag először sikerült 190 országot megnyerni egy közös ügynek – amit aláírással hitelesítettek. Így jelen helyzetben ugyan létezik klímaügyben egyfajta nemzetközi társadalmi szerződés, de annak nincs „Leviatánja”. A párizsi megállapodás tipikus példája a „kard nélküli” szerződésnek. Bár precedensértékű konszenzus jött létre, azonban a vállalások jogi értelemben nem kikényszeríthetők, mivel egyetlen ország sem vonható felelősségre, ha nem tartja be saját ígéretét. Nincsenek szankciók a vállalások elmulasztására – vagyis a rendszer a felek jóhiszeműségére és belátására épít. Azaz a hobbesi értelemben vett szuverén hatalom – egy planetáris hatóság – hiányzik, ezért nem garantált a szerződés betartása. Hobbes figyelmeztetése szerint „a kard nélküli megállapodások pusztán szavak” (Hobbes 1999, 205.) maradnak, és valóban: ha egy ország megszegi az ígéretét, nincs felette egy felsőbb hatalom, amely felelősségre vonná. Ennek következménye, hogy a párizsi megállapodás egyes kritikusok szerint könnyen a sorsára hagyott ígérethalmazzá válik. Más szóval, a jelenlegi nemzetközi rendben a klímaválság kezelése kapcsán az emberiség még mindig a természeti állapot logikája szerint működik. Minden állam szuverén módon maga dönt, mit tesz vagy nem tesz, és nincs garancia arra, hogy ezek a döntések összeadódva a közös túléléshez vezetnek. A klímaváltozás kezelése így ma jórészt az egyes szuverén államok belátásán múlik – miközben a klímatudományos jelentések szerint a Föld ökológiája továbbra is az összeomlás felé tart.

Hobbes elmélete ebben a kontextusban újszerű megvilágításba kerül. Ha a nemzetközi rendszerben nincs egy mindenki felett álló közös hatalom, akkor a nemzetközi viszonyok bizony a hobbesi természeti állapotot vizionálják. Valóban, Hobbes már a Leviatán lapjain utalt arra, hogy az egymással versengő szuverén államok olyan helyzetben vannak, mint az egyének kormányzat nélkül: „a királyok és szuverén hatalmasságok [...] minden időben szakadatlanul féltékenykednek egymásra, gladiátorok módjára viselkednek, fegyvereiket egymásra szegezik... Ez pedig háborús magatartás” (Hobbes 1999, 170.). Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a nemzetközi anarchia valóban a hobbesi „mindenki harca mindenki ellen” analógiájaként fogható fel. A klasszikus realista nemzetközi kapcsolatok elmélete is épít erre a párhuzamra – Hobbesra hivatkozva az államok egymás közötti küzdelmét az emberi természetből és a hatalmi vágyból eredezteti. A hobbesi logika alapján felvetődik tehát: ahogy az egyének a béke kedvéért közös szuverént hoztak létre, úgy az államoknak is egy globális társadalmi szerződés keretében egy planetáris Leviatánt kellene létrehozniuk a globális problémák egységes megoldása érdekében? A felvetés tehát az, hogy Hobbes válasza a klímakatasztrófára a világkormány eszméje lenne. Ha igen, megvalósítható-e vagy kívánatos-e egyáltalán?