A római orvos jogi helyzetét egyéb ként két körülmény befolyásolta. Egy részt az államilag garantált orvosképzés, hivatalos diploma hiánya, másrészt a medicina kétes tudomány-rendszertani helyzete. A hivatalos képzés hiánya miatt az orvosok mint csoport, nem kaphattak kollektív jogokat. Julius Caesar ugyan Kr. e. 46-ban többek közt a városban dolgozó orvosoknak is polgárjogot adományozott, „hogy azok minél szívesebben lak janak ott és másokat is odahívjanak”, de ennek a rendeletnek bizonytalan a hatálya, hiszen az ifjabb Pliniusnak még a Kr. u. 2. században is kérelmeznie kellett háziorvosa számára a polgárjogot. Ami pedig a medicina kétes helyzetét illeti: Plinius és Varro ugyan ars liberalisként említi az orvostudományt, maga az orvosi gyakorlat azonban, mivel fizetés járt érte, legföljebb ars mechanicának számíthatott. Cicero szerint „merces est auctoramentum servitutis”, vagyis: a fizetség a szolgaság bére. Az egyébként, hogy az orvos pénzt fogad el munkájáért, egészen a 19. századig némiképp degradálta a szakmát, és bonyolult magyarázatokat tett szükségessé. A helyzet tehát zavaros maradt: Cicero az értelmiségiek, Varro a kézművesek, közé sorolja az orvosokat. Változás e szemléletben csak a 3-4. században következett be: ekkoriban ugyanis, a közösség által fizetett városi orvos (archiater) intézményének elterjedésével, illetve az alkalmazott orvosok számának növekedésével párhuzamosan – mint például az Ausonius család felemelkedésén, láthatjuk – az orvosi szakma ázsiója is látványosan növekedett.