Az ország tragikus közegészségügyi állapota a lengyel királyi hadseregre is hatással volt: Michail Bergonzoni (1748–1819) Bolognában végzett orvosdoktor, a pápai nuncius kíséretében lengyel földre érkezett katonaorvos kezdeményezte, hogy Lubninban a hadsereg számára sebészképző tanfolyam megszervezzenek (1790), amit Stanislaw August király engedélyezett. (Ez hasonló volt a bécsi Josephinum Katonaorvosi Akadémiához.) Érdekes, hogy Bergonzoni a későbbiekben, mint a hadsereg főorvosa és országos főorvos működött, jelentős szerepe volt a lengyel városokban bevezetett közegészségügyi intézkedések megfogalmazásában. 1806-ban ismét (tábornoki rangban) a franciák mellett harcoló lengyel hadsereg orvos-főszemlélője és főorvosa lett, nehéz körülmények között újból megszervezte a lengyel hadsereg egészségügyi szolgálatot. A Lengyel Nagyhercegség főorvosaként – német és osztrák minták alapján – jól működő igazgatási formákat alakított ki, nagy hangsúlyt fektetett a varsói egyetem orvosi karának gyors „beindítására”. Igen szigorú rendeleteket hozott Varsó közegészségi problémáinak elhárítására, hiszen a lakosság jelentős része különböző betegségekben szenvedett, jelentős volt a nemi betegségek aránya, rossz volt az ivóvíz ellátás, a városi higiénia. A hadsereg orvosait kötelezte a polgári lakosság ellátására, katonakórházat emeltetett, ahol polgári lakosságot is gyógyítottak. Ennek a fejlesztéséhez kapcsolódik a Kórházi Szabályzat kiadása, ami megteremtette a gyógyítás feltételeit, bevezette a kórházi osztályok rendszerét, az intézmények pénzügyi fenntartását, a betegápoló intézményeket elválasztotta a szegényháztól. 2

A reformok útján. A lengyel királyság a 18. század elejétől a szomszédos hatalmak terjeszkedési törekvéseinek áldozata lett: Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom kihasználva a lengyel országgyűlés (szejm) sajátos törvényalkotási gyakorlatát, fokozatosan működésképtelenné tette a jogalkotás köreit, végsőkig legyengítette a királyi hatalmat. A lengyel királyság gazdasági fejlődése megrekedt, pénzügyi válságok követték egymást, a királyi hatalom meggyengült és elszegényedett, a király a szejm és a szomszédos hatalmak „foglya lett”. 1772-ben Lengyelországot feldarabolta a porosz királyság, az osztrák és orosz császárság, ekkor az ország közel egyharmadát elcsatolták.

Az ország élén Stanislaw Ágoston lengyel király állt, aki maga lett a reformok megfogalmazója és szorgalmazója és a Királyi Tanács (1775) lett a reformok kiinduló pontja. Stanislaw Ágoston kora a király hatalma latba vetésével kívánta országa új arcát megformálni. A „minta” itt is Poroszország volt, amely nemcsak kiváló közigazgatást, de színvonalas – korabeli értelmezés szerinti – és rendezett közegészségügyet, orvosképzést és iskolarendszert teremtett. A Királyi Tanács alárendeltségében megalakult a Köznevelési Bizottság, amely Európa első felvilágosult művelődési „minisztériumát” jelentette, és tanácsadója az Orvosi Kollégium volt, mint az orvosügyek rendezésének irányítója.

A lengyel közegészségügyi állapotok hasonlóak voltak a szomszédos országokban uralkodó helyzethez: orvoshiány, pusztító járványok, gyenge „infrastruktúra”, az egészségi ismeretek vonatkozásában elképesztő tudatlanság. Az orvosi felvilágosítás megteremtője Ludwik Perzyna (1742–1812), különben irgalmas szerzetes orvos lett, aki orvosi tárgyú munkáiban orvosi felvilágosító és egészségnevelő munkásságot fejtett ki. Perzyna munkáival valóságos programot adott a lengyel viszonyok megváltoztatására, hatással lett a korabeli lengyel közvéleményre. Lengyelül és népszerű stílusban irt, tekintélyét még inkább emelete, hogy ebben az időben éppen az irgalmas rend biztosította Lengyelországban a legjobb betegellátást.

A lengyel királyság közegészségügyi viszonyai hasonlóak voltak a Monarchia és a német államok állapotaihoz: létezett városi közegészségügyi kultúra, orvost és ispotályt tartottak fenn, a szegényügyet együtt „kezelték” a betegellátással. Előnyt jelentett a krakkói egyetem léte és a nem magas színvonalú orvosképzés. Igaz, a királyi rendelkezések itt is inkább ajánlásoknak feleltek meg, mivel azok végrehajtásához nem tudott megfelelő nagyságú pénzforrást biztosítani.

A reformok megvalósításának másik kezdeményezője a hadsereg lett: Janusz Abraham Gehema (1647–1715) még a 17. században új korszakot nyitott a lengyel hadsereg katonaegészségügyének kialakításában, tervezetet dolgozott ki a katonaegészségügy megreformálására, intézményi rendszerének kiépítésére. Ezek az elképzelések csak a reformok útjára lépő Stanislaw August uralkodása alatt valósultak meg, amikor a hadseregen belüli reformokat a Bolognából Lengyelországba érkezett Michal Bergonzoni (1748–1819) orvosdoktor irányította. A pápai nuncius kíséretében Krakkóba érkezett Bergonzoni előbb Lublin városában szervezte át a város egészségügyét, majd a krakkói egyetem orvosi karán javasolta az orvosrendészeti ismeretek oktatását, az egyetem keretén belül megszervezte a katonaorvosi tanfolyamot. Stanislaw August a lengyel hadsereg tábori főorvosává nevezte ki, aki elrendelte az ezred és század-orvosok, sebészek alkalmazását, megszervezte a tábori kórházi rendszerét. Bergzoni Lengyelország harmadik felosztása után sem hagyta el Lengyelországot, 1806-ban a Varsói Nagyhercegség hadseregének orvos-főszemlélője lett, aki újból kiváló Katonaegészségügyi szolgálatot teremtett.

A lengyel király utasította az Orvosi Kollégiumot az ország közegészségügyi viszonyait rendező rendeletgyűjtemény összeállítására, amely 195-ben jelent meg Kórházi Alkotmány néven. 1785-ben megreformálták a krakkói egyetem orvosi karát, a bécsi egyetem mintájára kialakították az orvosképzés szerkezetét, a betegágymelletti oktatás lehetőségeit. E munkában elsősorban Van Swieten lengyel tanítványai – Andrzej Badurski és Józef Czerwiakowski – játszottak meghatározó szerepet, ugyanakkor átszervezték és modernizálták a wilnoi egyetemet és orvosképzését. Az egészségügyi felvilágosítást az 1782-ben alapított Egészség Lapja című újság teljesítette.

A krakkói egyetem modernizálása öt évet vett igénybe: a jogi kar tanárai a Köznevelési Bizottsághoz fordultak az egyetem helyzetének kivizsgálása ügyében, így 1777-ben elrendelték az általános vizsgálatot. A jelentés leglesújtóbb kritikája az orvosi kart érintette. Hugo Kollataj elnök Andrzej Badurskit bízta meg a részletes tervezet elkészítésével (Válasz a kérdésre című javaslat), de még a javaslat végrehajtása előtt két kiemelkedő tudású reformer tanárt (Józef Czerwiakowskit és Jan Tuszeket) nevezték ki a z orvosi karra. Az orvosi karon öt tanszéket és egy az oktatást segítő gyakorló kórházat szerveztek, a karnak az oktatás vonatkozásában együtt kellett működni a természettudományi karral. Az orvosképzést két szinten indították el: a hatéves orvos- és a hároméves sebészképzést valósították meg, valamint az egy esztendős bábképzés is a z orvosképzés része lett. Az oktatás nyelve a latin nyelv mellett a lengyel lett. Az orvosképzés Krakkóban 178l-ben indult el, 1785-ben avatták fel az első orvosdoktorokat.

A lengyel felvilágosult abszolutizmus orvosképzéssel kapcsolatos reformjai nemcsak a krakkói egyetemre korlátozódtak. Stanislaw August király, nemsokkal trónra lépése után 1765-ben a Királyi Tanács Orvosi Kollégiumának javaslatára Varsóban a Szent Lázár Kórház bevonásával gyakorló orvosok, szülészmesterek és gyógyszerészek kiképzésére Orvosi Akadémiát alapított, amelynek szervezésével udvari orvosát, Johann Fridrich Herrenschwandot (1715–1796) bízta meg. A tervek elkészülése után az orvosképző tanintézet 1768-ban nyílt meg, működési költségeit a királyi kincstár biztosította. Később (1809) ez lett a varsói egyetem orvosi karának alapja. A Köznevelési Bizottság – ugyancsak az Orvosi Kollégium javaslatára – Gródnoban 1776-ban megnyitotta a Katonaorvosi Főiskolát, amelynek szervezésével a francia Anton Tyzenhaust és Jean Emanuel Gilibert-et (1741–1814) bízta meg. Mindketten a litván nagyfejedelmi udvar orvosai voltak, a főiskolán a képzéshez anatómiai, szülészet- és sebészeti, valamint gyakorló orvosi tanszékeket nyitottak, egyben oktatták a természettudományokat is. Ez a főiskola 1781-től az akkorra megreformált vilnói egyetem (1556-ben Báthory István lengyel király alapította) orvosi karának alárendeltségében működött. A vilnói orvosi karon is a képzés két szinten (orvos és sebész) történt, továbbá itt megszervezték az egyéves bábaképzést is. A kar újjászervezésében itt is szerepet játszott a gródnói főiskoláról ismert Gilibert, valamint több külföldi orvostanár, az ugyancsak francia Michel Regnier (1723–1800) sebész, Jakub Briotet sebész, az olasz Stefan Bisio (1720–1790) anatómus, valamint több német és svéd orvos a közeli königsbergi egyetem orvosi karáról. A vilnói orvosi kar jelentős egyénisége mégis Jedzej Sniadecki (1768–1838) volt, aki nemcsak az orvosi, hanem a természettudományi karon is megszervezte a biológia, a kémia és a fizika oktatását. Ezek az egyetemek lettek biztos bázisai a 19. században a lengyel térség orvosképzésének, amelyekhez felzárkózott a Monarchiához csatolt Galícia egyeteme (1784), amelyet II. József éppen a krakkói egyetem ellensúlyozására szerveztetett meg. A lembergi egyetem orvosképzésének megszervezésével – hasonlóan a nagyszombati magyar orvosképzés szakmai kialakításához – a Monarchia legjobb erőit bízták meg, közöttük a magyar Schraud Ferencet is, aki 1756–1790 között ezen egyetem „orvosrendészeti” ismereteinek tanára volt. Az igazsághoz tartozik, hogy bármilyen kiváló orvosképzés volt Lembergben, a lengyel orvosképzés igazi székhelye továbbra is Krakkó maradt, Lembergben inkább az ukrán orvosértelmiség tanult jelentős számban.

Az örökös tartományok sorába sorolt – főleg lengyelek és ukránok, lakta – Galicia az egykori lengyel királyság területének 18, lakosságának 32 % adta, ahol a megszállás után bevezették az osztrák birodalmi közigazgatást, bár jelentős szerepet hagytak az egykori lengyel közigazgatási formáknak is, a vajdaságok hasonló igazgatási formát mutattak, mint a magyar vármegyék. Engedték a lengyel nyelv használatát, az egyházi intézmények működését, csak Bécset a Helytartóság – hasonlóan a magyar Helytartótanácshoz – képviselte, a tartományi gyűlés azonos jogokkal rendelkezett, mint a magyar országgyűlés. A bécsi császár hivatalosan Galícia király is volt, a nevében kiadott birodalmi rendelkezéseket a tartományi gyűlések érvényesítették. Galícia helytartóságában az első protomedicus (országos főorvos) Jedrzej Krupinski (1744–1783) volt, aki hivatali működését 1773-ban – egész Galícia területén – 7 orvosdoktorral, 6 seborvos-szülészmesterrel, 19 sebésszel (ezek közül 4 volt egyetemen képzett) és 34 zsidó sebésszel kezdte meg. A bábák, az úgynevezett cédulás szüléssegítők voltak, 16 kolostori patika működött, szakmai szempontból számításba vehető kórházakat az egyházak és a vallási közösségek működtették. Krupinski és utóda az olasz Joanes Spaventi, van Swieten elképzeléseinek és a birodalmi rendelkezéseknek megfelelően, szervezte meg Galicia közegészségügyét. A tartomány közegészségügyének kialakításában szerepet kapott a Collegium Medicum, amelynek 6 orvos tagja mellet három sebész is tagja lett. Első lépésként a megfelelő létszámú szakembert kellett biztosítani, így Jedrzej Krupinskinek jelentős szerepe lett a lwówi (lembergi) egyetem megszervezésében is. Az orvosképzés csak 1784-ben indult meg, de Orvosi Főiskola néven életre hívták már a 1775-ben a kétéves sebészképzést, lengyel és német nyelvű oktatással, ahonnan 1784-re 60 sebészt és szülészmestert bocsátottak ki. Az oktatásban maga Krupinski is részt vett, anatómiát, sebészetet, alapvető belbetegségek ismeretét oktatta, valamint gyógyszerismeretet. Az itt képesítést szerzett 60 seborvos és szülészmester adta Galícia egészségügyi ellátásának alapját, a városi és vidéki hatósági orvosok első nemzedékét. Az előbb említett Orvosi Főiskolára alapozták az egyetem orvosi karát, az orvosi iskola beolvadt az orvosképzésen belül szervezett sebészképzésbe. Az egyetem orvosi kara folyamatosan működött, kivéve a napóleoni háborúk időszakát, amikor a háború miatt kevesen jelentkeztek erre az orvosi karra. Valójában az erről az egyetemről kikerült orvosok és sebészek adták a galíciai tartomány egészségügyének teljes létszámát, amely szerkezetében tükörképe lett a Habsburg Birodalom tartományainak.

Poroszország a volt lengyel királyság területének 20%, lakosságának 23 %-t szerezte meg. Erőteljesen érvényesült a germanizálás, azonnal bevezették a Poznani Hercegség területén a német közigazgatást, kevés lehetőséget adtak a lengyel hagyományok továbbélésére. Az iskolarendszerben is a német nyelvű oktatást vezették be, a lengyel értelmiség csak egyesületi szinten szerveződhetett. A Poznani Hercegség területén a porosz közegészségügyi törvényeket és közigazgatást honosították meg, teljesen beolvasztották a porosz rendszerbe. 3