A tuberkulózis elleni szervezett küzdelem Magyarországon Leyden német professzor 1894-ben a Nemzetközi Demográfiai és Orvosi Kongresszuson elmondott előadásával kezdődött meg. Ez a tüdőbetegek szanatóriumi gyógykezeléséről és arról a németországi gyakorlatról szólt, ahol már akkor 50 tüdőszanatórium állt a tuberkulózisos betegek rendelkezésére és 1888-tól országos szervezet irányította a tbc-elleni társadalmi küzdelmet. Az előadáshoz Korányi Frigyes is hozzászólt, megfontolandónak és követendőnek tartotta a német gyakorlatot. Az 1896. évi millenniumi orvosi kongresszuson Okolicsányi-Kuthy Dezső részletes adatokat közölt németországi tapasztalatai alapján a tuberkulózisról: Poroszországban az 1831–1870-ig terjedő időszakban 344 ezren haltak meg kolerában, míg tbc-ben 3,7 millióan. Az ugyancsak felszólaló Korányi Frigyes szerint Magyarországon 1894-ben 66 ezren haltak meg tbcben, a tuberkulózisban megbetegedettek számát 400 ezerre becsülték. Ekkor javasolták, hogy a szegény sorsú tbc-sekről az állam gondoskodjon, megfelelő szanatóriumokat és gyógykezelő hálózatot építsen ki, széles körű társadalmi felvilágosító tevékenységgel is hívják fel a lakosság figyelmét a betegség súlyosságára, a védekezés módjaira.

A tuberkulózis elleni mozgalom egyik szervezője Korányi Frigyes lett, aki 1896. április 13-án a Budapesti Hírlapban, másnap a Pester Lloydban fordult az ország közönségéhez és összefogásra szólította fel a lakosságot. 1896. május 8-án a felsőházban beszédében indítványozta a tuberculózis elleni össze fogást és a kormány támogatását kérte. 1897-ben Okolicsányi-Kuthy megjelentette a nagy hatást kiváltó munkáját „A tüdővész szanatóriumi gyógyítása” címmel. Ebben az évben a Munkássegélyező Pénztár Szentendrén Fried Vilmos szervezésében 15 ágyas tüdőszanatóriumot nyitott meg. A társadalmi összefogás szintjén indult meg a küzdelem: 1898 májusában Korányi Frigyes szervezésében megalakult a „Budapesti Szegénysorú Tüdőbetegek Szanatóriumi Egyesülete” és országos gyűjtést szervezett az első nagy szanatórium megépítésére, amely 1901-ben nyílt meg Budakeszin Erzsébet Királyné Szanatórium néven, 600 ággyal. Ugyan állami támogatást a kormány költségvetési szinten nem biztosított, de a szerencsejátékok bevételének 1,5%-át e mozgalomnak átengedte. 1898-ban Békés vármegye főispánja, Lukács György külön pótadót vetett ki, hogy felépüljön Békés vármegye TBC Szanatóriuma Hódmezővásárhelyen, amelyet 1899-ben átadtak. 1899-ben alakult meg a második nagy hazai tuberkulózis elleni szövetség, a József Főherceg Szanatórium-egyesület.

1903-ban a Magyar Orvosok, és Természetvizsgálók Vándorgyűlése indítványozta, hogy a kormány rendelje el a betegség bejelentését, tegyék ingyenessé a fertőtlenítést, a gondozást. Még ebben az évben megindítják a Tuberkulózis című szakmai és felvilágosító folyóiratot, kezdeményezik az „ingyenes tüdőbeteg-ambulanciák” (a tbc-gondozók elődei) megszervezését. Széles körű felvilágosító munka indult meg, 1906-ban a Belügyminisztérium ingyenes köpetvizsgáló állomásokat létesített, 1906-ban pedig Szombathelyen megnyitották az első hazai típusú tüdőbeteg-gondozót. 1901-től sorra alakultak a vármegyei tbc-elleni helyi szervezetek, közalapítványok létesültek a vármegyei szanatóriumok és gondozók költségeire. Ennek eredményeként 1907-ben Gyulán megnyílt az első vármegyei tüdőszanatórium, az Országos Közegészségügyi Egyesület kiadta Szegedy-Maszák Elemér ismeretterjesztő könyvét „A tuberkulózis”-t, amelyet a vallás- és közoktatási miniszter minden iskolának megküldetett. Az országos felmérések bizonyították, hogy a nyomornegyedekben, tömegszállásokon és zsúfolt településeken a tüdőbaj 40–50%-ban fertőzi meg a felnőtt és gyermek lakosságot. 1908-ban a Földművelésügyi Minisztérium 300 ezer koronát biztosít évente egészséges munkáslakások építésére, 1908-ban Nagyváradon megnyílt az első utókezelő jellegű üdülőtelep, Szombathelyen az első erdei iskola tbc-fertőzött gyermekek részére. 1906-ban az egészségügyi kormányzatkötelezővé tette a tüdőbetegek bejelentését, lakásaik fertőtlenítését, az Országos Betegápolási Alap térítésmentesen biztosította gyógykezelésüket. 1908-ban Budapesten is megnyílt a tüdőgondozó, majd a közegészségügyi törvény 1908. évi módosítása után a BM egészségügyi osztálya szervezte a tuberkulózis elleni küzdelem társadalmi és állami mozgalmait. Életre hívták a Tuberkulózis Elleni Küzdelem Országos és Központi Bizottságát, amelynek elnöke Müller Kálmán lett, akit a belügyminiszter kormánybiztosi feladatkörrel és felhatalmazással ruházott fel. Valójában ezen állami tanács vette kezébe a tbc elleni küzdelem teljes országos szervezését, tett javaslatot az államnak bizonyos intézkedések megtételére, illetve véleményezte az ilyen jellegű javaslatokat. A tevékenységet csak megalapozták az újabb felmérések: 1912-ben Budapesten reprezentatív felmérést készítettek Angyalföldön. 2000 lakás vizsgálati anyagából kitűnt, hogy itt 1885 tüdővészes beteggel 6680 még egészséges ember élt egy fedél alatt, 447 tüdőbajossal 489 egészséges aludt ugyanegy ágyban.

1911-ben a budapesti tüdőgondozót állami költségvetésben részesítették, hatókörét kiterjesztették az egész országra, de ebben az évben megalakult a Tuberkulózis-orvosok Egyesülete, az Orvostovábbképző Központi Bizottság pedig a tuberkulózis-kérdést felvette az „intenzíven ápolandó szaktárgyai” közé. A Munkás betegsegélyező Pénztár országos programot hirdetett meg a munkások gümőkórja elleni küzdelemre, a betegséget szociális betegséggé nyilvánította, orvoslását nemcsak orvosi kérdésnek tartotta.

1907-ben készített felmérés még lényeges változást nem mutatott ki, a biztosított 70 napos ápolási idő a súlyos esetek és az akkori orvoslási lehetőségek miatt vajmi keveset segítettek. Gyakran a helyi hatóságok is értetlenül viselkedtek, túlzott aggályoskodásnak tartották a kormány „sürgetését”. Például Szegeden 1900-ban hoztak határozatot egy tbc-szanatórium felépítéséről, de a határozat kellő érdeklődés hiányában akkor nem valósult meg. 1913-ban viszont Müller Kálmán kormánybiztos indítványozta az egészségügyi kormányzatnak, hogy minden kórházhoz külön tüdőosztályt szervezzenek, a városok és a tehetős települések tüdőpavilonokat, a veszélyeztetett gyermekek részére elkülönítő otthonokat létesítsenek. Liebermann Leó, a budapesti orvosi kar közegészségtan professzora, akkor rektor, a tuberkulózist „lakásbetegségnek” nevezte a kormányhoz történt felterjesztés szövegében. A felterjesztés hatására 1913-ban 31 újabb tüdőgondozó felállítására biztosítottak pénzkeretet, a 191049/1912. VII. sz. belügyminiszteri körrendelet pénzbüntetéssel sújtotta azokat, akik elmulasztották a tüdőbetegek bejelentését, lakásaik fertőtlenítését. 1913-ban Táraházán pedig megnyílt az első állami iskolaszanatórium, 22 újabb vármegyei és városi tuberkulózis elleni egyesület és helyi alapítvány létesült. Az erőfeszítések annyira voltak elegendőek, hogy a gümőkór halálozási aránya nem emelkedett.

1912-ben pontos felmérés készült a lakásviszonyok és a tuberkulózis terjedésének kapcsolatáról. Ebben a következő arányszámok derültek ki: ha egy szobában egy-két ember lakik, akkor tüdővészben meghalt 100 ezer lakos közül 297, ha egy szobában lakik 3–5, tüdővészben meghal 100 ezer lakosból 354, ha egy szobában 6 lakik, 100 ezer ember közül meghal 547. A leggazdagabb körzetben 1000 emberből 192 ember hal meg tbc-ben, a szegény környezetben ez 450–500. Budapesti viszonylatban a legmagasabb a tbc-halált az akkori III. és X. kerületben rögzítették. Az tény, hogy századunk első évtizedének statisztikai adatai bizonyították, hogy a társadalmi összefogás és a kormányzati intézkedések eredményekkel jártak, viszont az első világháború mindezt kettétörte.

A tuberkulózis elleni védekezés ügye már a háború alatt megakadt, a védekezésre szolgáló intézményeket, szanatóriumokat és a gondozókat sok helyen katonai célokra kellett átengedni, igaz a hadseregben fellángolt tuberkulózis miatt hátországba küldött és leszerelt katonák egy részét ezen intézményekben voltak kénytelenek elhelyezni. 1918-ban, a hadseregben dúló tbc miatt Budakeszin 150 ággyal külön tüdőbeteg-szanatóriumot nyitottak, ahol 50 ágy a tiszteknek, 100 ágy a legénységi állományúaknak állt rendelkezésre. A Monarchia más területén működő szanatóriumokban is helyeztek el tuberkulózisos magyar katonákat. Több olyan orvost, aki tuberkulózisosok gyógykezelésével foglalkozott, katonai szolgálatra hívtak be. A gondozó intézmények fejlesztése részben a költségvetés hiánya, részben az alapítványokba történő befizetések apadásával szűkült. A háború utolsó két évében viszont a kórházi tuberkulózispavilonokat, önálló részlegeket ténylegesen katonakórházakká alakították át. A kormányzat anyagi támogatása hiányában, s a pénz értékének süllyedése következtében a megmaradt tüdőbeteg-gondozók működése is megakadt, minthogy a Belügyminisztérium költségvetésében ily célokra szolgáló fedezet az orvosok fizetésére sem volt elegendő. 1916-tól mind több sorozáson megjelent hadkötelest kellett tuberkulózis miatt alkalmatlanná nyilvánítani, általában a behívottak 15–17%-át tették ki.

A trianoni békeszerződés után a tuberkulózis elleni küzdelem irányítója a Népjóléti Minisztérium lett, a rossz gazdasági helyzet ellenére mindent megtettek az ügy érdekében. A gazdasági helyzetnek volt tudható, hogy – bár nem csökkent a társadalom érdeklődése a tuberkulózissal szemben – anyagi áldozatokra csak korlátozott mértékben volt képes. Fáy András államtitkár csak nagy erőfeszítések árán tudott 1924-ben 28 újabb tüdőgondozót életre kelteni, ahol a szűkös költségvetési és biztosítótársasági támogatás miatt csak orvosi vizsgálatokra, tanácsadásra és járó beteggondozásra volt lehetőség. Ugyancsak nehézségekbe ütközött a családi otthonban teljesítendő gondozó tevékenység, megfelelő gondozói létszám miatt akadozott. 1924-ben a Népjóléti Minisztérium határozott fellépésének volt köszönhető, hogy az első világháború előtt kialakított kórházi tüdőbeteg-pavilonokat, önálló osztályokat és szanatóriumokat – amit más betegek elhelyezésére használtak fel – ismét eredeti rendeltetésüknek adjanak vissza.

Az erősen megromlott gazdasági, megélhetési és lakásviszonyok ellenére a tuberkulózis áldozatainak száma Magyarország trianoni területén az 1914 előtti állapotokhoz mérten nem növekedett ugyan, de aránya magas volt. 1919-ben 27 659, 1920-ban 25 082, 1921-ben 19 775, 1922-ben 23 973 volt. Ezek többsége városokban hunyt el, ahol az elcsatolt területekről összegyülemlett menekültek és a szegények zsúfolt lakásaikban nagy volt a fertőzési lehetőség, a hiányos élelmezés miatt pedig nagyobb lett a fogékonyság. A háború utáni években a tuberkulózis elleni küzdelem társadalmi munkájában is megtorpanás állt be. A Népjóléti Minisztérium 1924-ben a Tuberkulózis Elleni Küzdelem Országos Bizottságát tevékenységének újrakezdésére szólította fel, 1925-ben pedig országos értekezletet hívott össze a csecsemők tuberkulózis halandóságának csökkentéséről. 1926-ban a felvilágosítás szélesítése érdekében az Országos Bizottság saját kebelén belül Orvosi és Propaganda Bizottságot hívott életre, melyet a kormány költségvetési támogatásban részesített. Célja a megelőzés és a védekezés programja lett. E felvilágosítás érdekében 1926-ban ismét életre keltették a Népegészségügyi Múzeumot, amely vándorkiállításokkal és előadásokkal hívta fel a védekezés különböző formáira a lakosság figyelmét. A napi sajtó, a szaksajtó, de már a rádió is mind többet foglalkozott a tuberkulózissal szembeni védekezés módozataival. E tevékenységbe bekapcsolódtak a szakszervezetek, jelentős propaganda és felvilágosító tevékenységet fejtettek ki. 1926-ban az országos közegészségügyi kongresszuson ismertették az 1920–1925. évi felmérések tapasztalatait a tuberkulózissal kapcsolatban: megállapították, hogy a tuberkulózis halálozási arányát földrajzi helyzet nem befolyásolja, csak a helyi higiénikus viszonyok, a legrosszabb helyzet a városokban, a peremvárosokban és a menekültek táboraiban alakult ki. A szükséges intézkedések között szerepelt a mezőgazdasági munkásbiztosítás kötelezővé tételek, az élelmiszer-higiénia megteremtése, az országos lakás-egészségügyi szabályzat kiadása, a tanyai egészségügy fejlesztése, a gondozói (kórházi, szanatóriumi) hálózat fejlesztése, a gyermekegészségügy továbbfejlesztése, a felvilágosítás. A népjóléti minisztériumi felmérés szerint a rendelkezésre álló betegágyak számát meg kellene többszörözni, s ennek is tudható be, hogy 1920-ban a trianoni Magyarország területén még 25 tüdőgondozó működött, 1932-ben pedig már 73. A fejlődés nagy, de még nem volt kielégítő, hiszen az ország lakosságának mindössze 31,1%-a számára volt ez területileg elérhető. A gondozóintézeteket felkeresők száma a területükön élő lakosság 10 ezer főjét számítva 1930-ban 151,4, 1931-ben 176,5, 1932-ben már 184,1. 1932-ben a jelentkezők 40,3%-a volt tuberkulózisos, ekkor már a gondozók röntgen-vizsgálókkal voltak felszerelve. Ebben az időben javulás állt be a szanatóriumi férőhelyek szempontjából: 1926-ban 3940 ágy, 1932-ben 4047 volt, tehát 28%-kal emelkedett, de más államokhoz képest ez elég gyenge arány volt.1

Világviszonylatban is jelentős a magyar orvosi statisztika tuberkulózisból eredő halálozási aránya. Budapest vonatkozásában jelentősek voltak az eltérések: a belvárosban 10 ezer lakosra 10 haláleset, Kőbányán 16, Csepelen 14 volt. A javulás elsősorban a közművesített területeken volt tapasztalható, ahol egy lakószobára 2 ember jutott, míg a peremterületeken 5,5. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, itt 10 ezer lakosra 50 haláleset esett.

Az 1930-as években erőteljes megelőző, és az OKI által szervezett programoknak köszönhetően tovább javult a helyzet, amelyben szerepet játszott a gondozói hálózat fejlődése. A tüdőbeteg-gondozók száma (1930-ban 71) 1940-ben 103, 1941-ben 141 volt, ami az ország lakosságához és gondozott betegeihez képest még csak 50%-nak felelt meg. A gümőkór az 1940-as évek elején még mindig vezetett a halálozási statisztikában, de így is jelentős javulás volt. 1940-ben 17 ezer volt, amely mellett 200 ezer tuberkulózisos beteget tartottak nyilvántartásban. 1940-ben a Tuberkulózis Elleni Küzdelem Országos Bizottsága a Tuberkulózis Elleni Küzdelem Országos Szövetségévé alakult át, egyben egyesítette az összes városi és vidéki hasonló egyesületet és társaságot. A statisztikában is rögzített javulást ismét a háborús körülmények megállították.

1945 után előbb a Népjóléti-, majd jogutódjának, az Egészségügyi Minisztérium feladatkörébe került a tuberkulózis elleni küzdelem elvi, gyakorlati és megelőzéses tevékenysége. 1947ben elrendelték az egész lakosság szervezett és kötelező szűrővizsgálatát, ennek érdekében megyénként szűrőgépkocsikat állítottak be, a Vöröskereszt és a Nemzeti Segély munkatársai Pirque-oltással szűrték át a lakosságot. A szakmai munka irányítására országos vezető intézményként megszervezték az Országos Korányi TBC Intézetet, amely a Szabadsághegyi állami Szanatórium, az Állami Gyermek TBC-Szanatórium és az Állami Fodor József Szanatórium segítségével végezte irányító tevékenységét. A Népjóléti Minisztérium 1948. évi rendelete értelmében minden újszülöttet BCG-oltásban kell részesíteni. 1948–1950-ben 18. életévig minden fiatalt beoltottak, amit az akkor felnőtt lakosságra is – még nem kötelező módon – kiterjesztettek. Jelentős összegeket biztosítottak a gondozói hálózat építésére, 1949–1953 között 20 ezer betegágyat szerveztek tbc-kezelésre és szanatóriumi utókezelésre. 1953-tól szervezett formában intézték a tbc-betegek rehabilitálását, más munkakörre való kiképzését. 1950-től a tbc-ben szenvedők részére 18 hónapig tartó folyamatos betegápolási időt biztosítottak, amely indokolt esetekben 38 hónapra is meghosszabbítható lett. 1949-től a felvilágosító és megelőző propaganda szervezője a Népjóléti Minisztérium Egészségügyi Felvilágosító Osztálya, 1951-től az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozó Egészségügyi Felvilágosító Központ. Különös figyelmet szenteltek az ipar- és munkaegészségügyi vizsgálatok alkalmával a tbc- betegek felderítésére, amit 1960-tól kiterjesztettek a légúti megbetegedésekre is.

Az 1950-es évek tbc-ellenes tevékenysége eredményes volt, elsősorban a városi környezetben, de vidéken is európai viszonylatban számottevően javult a helyzet. A tbc megbetegedések száma 1965-ben 156 100 ezer lakos volt, ami elsősorban a gondozói tevékenységnek volt köszönhető. Az 1980-as években csupán szórványeseteket regisztráltak. Más kérdés volt a gondozottak száma, a régi betegek (gyógyult) folyamatos ellenőrzése. Az új betegeket mindig szűréssel derítették fel, az új betegek 70-90%-a kórházi kezelésben részesült.

A tuberkulózisos betegek terápiájában, így a mortalitásuk gyors apadásában nagy szerepet játszottak nagyhatású speciális gyógyszerek, az intézményi háttér és a BCG-oltás szervezett rendszere. Az 1970-es években annyira visszaesett a friss betegek felderítése, hogy a tbc-szanatóriumok egy részét más feladatokra szervezték át, illetve légúti megbetegedetteket gyógykezeltek ezekben. A WHO 1989–1990-ben az egész világra kiterjedő felmérést végzett a gümőkór helyzetéről. Az adatok szerint a világ populációjának mintegy egyharmada (1,7 milliárd ember) esett már át gümőkóros fertőzésben. 1990-ben 8 millió új beteget vettek a világon nyilvántartásba, s 2, 9 millió ember halt meg tbc-ben. Ezek 95%-a a fejlődő országokra esett, a helyzet rosszabbodása is ezeken a vidékeken következett be. Az előjelzések szerint a helyzet 2000-re rosszabbodik, az új betegek száma megközelítheti a 10 milliót, a meghaltaké a 3,5 milliót. Az 1989/1990. évi adatok szerint Kelet-Európában a volt Szovjetunióban volt a legrosszabb a helyzet, 100 ezer lakosra kb. 47 új megbetegedés következett be. Nyugat-Európában ez 6, 5, kivéve Portugáliát, ahol 15. Itt a gümőkór elsősorban az idősebb korosztályoknál jelentkezett. Magyarországon 1000 lakosra eső friss megbetegedés 1970-ben 30, 1980-ban 21, 1985-ben 18, 1988-ban 10, 1989-ben 9, 1990-ben 10, 1991-ben 15,8, 1992-ben 17, 2, 1993-ban 18,4 volt. A kiegyensúlyozott határ indexe 10 volt.

A 15 éves kor alatt nincs változás, a 16–30 között a rosszabbodás kisméretű, a 30–50 között nagyobb méretű a rosszabbodás. Így a tuberkulózis friss megbetegedései az aktív korúaknál a legnagyobb. Tény, hogy a hazai rosszabbodásnak egyik oka a szociális helyzet romlása, valamint – ez a megyéknél is kimutatható – a különbözőn háborús és szociális menekültek általi behurcolás. A statisztika szerint azokban a megyékben emelkedett a megbetegedés aránya, ahol a legnagyobb számban regisztrálták a munkanélkülieket, illetve a jugoszláviai háború menekültjei nagyobb tömegben jelentek meg. Tény, hogy az 1980-as években a tbc – mivel erősen csökkentek a megbetegedések – másodrendű programmá esett vissza az egyéb légúti és tüdőmegbetegedések esetében, így kevesebb figyelmet szenteltek rá. A szociális helyzet romlása, az elöregedés és a lakosság egészségi állapotának romlása ismét fogékonnyá tették a lakosságot a tuberkulózissal szemben. Újdonságként jelentek meg a bevándorló tbc-sek, akik nem estek át semmiféle ellenőrző vizsgálatokon, így könnyen terjesztették a tuberkulózist. A kórházközpontú ellátás helyett a járóbeteg ellátás lépett, amely a beteg oldaláról károsan befolyásolta a kezelés hatékonyságát. A korábban kidolgozott programok ezt a lehetőséget nem követték, sok fertőző beteg kiesett az orvos látóköréből. Ugyancsak lazult az ernyőszűréssel kapcsolatos fegyelem, az értesítettek túlnyomó többsége nem jelenik meg az adott időpontokban. A frissen regisztrált fertőzöttek többsége alkoholista, aki valóban nem sokat törődik egészségével, a felfedezett tbc fertőzés csak közvetett úton – más betegség vizsgálata alkalmából – derül ki. Ugyancsak jelentős számarányt tesz ki a társadalom perifériájára szorultak – pl. hajléktalanok, tömegszállásokon élők stb. – fertőzési lehetősége. Új programot dolgoztak ki a fertőzések felkutatására, amelybe bevonták a szociális gondozással foglalkozó szervezeteket (Magyar Vöröskereszt, Máltai Szeretetszolgálat stb.), a felvilágosításnak is új területeket kerestek. Az bizonyos, hogy az ernyőszűrés ma már nem a legkorszerűbb eszköz a tbc-szűrésre, orvosi oldalról is új lehetőségeket kellett keresni. Bebizonyosodott, hogy a harminc-negyven év alattiak körében szinte nem található fertőzés, hiszen ezen korosztályok már kötelező módon részesültek újszülöttként BCG-oltásban, a friss fertőzöttek elsősorban az 50 évesek és idősebbek korosztályában volt található. Éppen ezért erősítették az idősek szűrését, a zárt közösségekben élők (tömegszállások, börtönök, a hadsereg) vizsgálatát. Különös figyelmet kellett szentelni a romániai (1990 utáni) menekültekre, hiszen ott rendkívül hiányosnak bizonyult a BCG-oltás, de ilyen tapasztalatokat szereztek a délvidéki menekültekkel kapcsolatban is. Rendkívüli fertőzési lehetőségeket hordoztak a volt Szovjetunió területéről érkezők is, hasonlóan az ázsiai – hosszabb-rövidebb ideig – nálunk tartózkodók is. A megelőzés eszköze a tartósan nálunk tartózkodni kívánóknak a hazájukból hozott orvosi igazolása, de egy ponton túl – az illegális bevándorlók köreiben – már ezt is nehezen lehetett figyelemmel kísérni. A megelőzés eszköze lett a háziorvosi rendszer bevezetésekor a választott háziorvos által előírt teljes kivizsgálás, amelynek kapcsán valóban több fertőzöttet lehetett felderíteni.

A megelőzés másik módja a fertőzött környezetének preventív gyógyszeres kezelése, a működő betegágyak egy részének a kórházi-szanatóriumi kezelést igénylők részére történt biztosítása. A módszerek ismét igazodtak az új epidemiológiai és egészségügyi struktúrához.2