A magyar orvostársadalom érdekvédelmi szervezeteit elsősorban a szabad társulás jellemezte, így azok hatékonyságát ez jelentősen befolyásolta. A 19. század hetvenes éveitől foglalkoztatta a magyar orvostársadalmat az ún. kamarai javaslat, amely az ipari és kereskedelmi kamarákhoz hasonlóan az orvostársadalmat egységes érdekvédelmi szervezetbe kívánta tömöríteni. A kamara a közigazgatás és a törvényhozás minden szintjén egységesen képviselte szakmai és anyagi érdekeit, etikai ügyekben magának fenntartotta a döntési jogot, e tevékenységére az államtól garanciákat kap, míg maga is garanciákat nyújt az államnak olyan területeken – pl. etikai, szakmai kérdések stb. –, amelyek szakszerűsége orvosi szaktudást, szakmai kollégiumi állásfoglalást igényel. Ezek a garanciák az 1890-es években nem voltak meg, így csak az Országos Orvosszövetség az érdekvédelmet, mint „félmegoldást” vállalhatta. Az orvosegészségügyi törvénykezés, a közigazgatási kérdések megoldása, a közegészségügyi-iparegészségügyi törvényes rendezések feloldották azon garanciális ellentmondásokat, amelyek még a 1900-as évek késleltették az Orvosi Kamara létrejöttét. 1936-ban valóban megalakult a Magyar Orvosi Kamara, amely kötelező tagsággal rendelkezett minden magyar orvos felett, minden egészségügyi-orvosi kérdésben véleményező, javaslattevő és vétójoggal rendelkezett. Bármilyen – állami, közkórházi, közigazgatási, hatósági, biztosítótársasági stb. – orvosi tevékenységet csak kamarai tagsággal és engedéllyel lehetett vállalni, a szakmai-etikai kérdésekben az állam csak a Magyar Orvosi Kamara megfelelő bizottsági véleményét fogadta el. A Magyar Orvosi Kamarát a későbbi éles bírálatok ellenére a magyar orvostársadalom valóban örömmel fogadta, azt az érdekvédelmet látta biztosítva vele, amire közel hetven éve vágyott. Későbbi, elsősorban 1945 utáni bírálatok a Magyar Orvosi Kamarában a fasiszta korporatív elvek megvalósulását látták, a testületi szellemben politikai akarat megnyilvánulását. Igaz, a Magyar Orvosi Kamara szervezetén belül érvényesítette az 1943. évi IV. tc.-t, az ún. Második zsidótörvényt, előbb megkülönböztette vallási alapon zsidó orvostagjait, de a kizárással csak a német megszállás után, 1944 nyarán élt.