A 18. századig speciális magyar törvény nem rendelkezett a gyógyszerészképzésről. 1656ban a büntetőtörvénykönyv 72. szakasza rendelkezik arról, hogy „a mérget kellő vigyázat nélkül eladó patikusnak bíróság elé kell állítani”. A Habsburg Birodalomhoz kapcsolódó magyar királyság területén is érvényben volt I. Ferdinánd király 1564. évi és II. Rudolf 1602. évi rendelkezése, miszerint gyógyszertárat csak az birtokolhat, aki a bécsi orvosi karon egy orvostanár és két kijelölt gyógyszerészmester előtt vizsgát tesz. A vizsgához kell a keresztlevél és tanulmányait bizonyító irat. A vizsgán nemcsak elméleti, hanem gyakorlati tudásáról is számot kellett tenni. Ez után esküt tett arról, hogy munkáját lelkiismeretesen végzi, magas díjat nem szed, friss anyagokat dolgoz fel, mérgeket orvosi rendelvény nélkül nem ad ki, érvágást, orvosi munkát nem végez.1

A törvény rendelkezett arról, hogy egy patikus csak egy gyógyszertárat birtokolhat, köteles segédet tartani, akinek munkájáért felel. Ugyancsak köteles tanulót tartani, aki katolikusnak és szorgalmasnak kellett lenni. A tanuló kiképzése négy esztendő, bizonyos járatossággal kell rendelkezni a latin nyelvben. Orvos nek tarthat fenn gyógyszertárat, bár nem tilos az orvos házi patikája, ha előállít gyógyszereket, azt nem árulhatja pénzért. A gyógyszerésznek ügyelni kell a tisztaságra, II. Rudolf rendelete szerint munkáját a Dispensatorium augustanum és az Appendix vienensis szerint kell végeznie. Viszont rendészeti feladattá tette a piacok felügyeletét, ahol gyógyszert, gyógyszernek minősülő anyagokat tilos volt árulni. Bizonyos gyógyszerek elkészítését a patikus készítheti el, segédeknek nem szabad ilyen készítményt előállítani. Már itt különbséget tettek gyógyszerészek, fűszeresek, cukrászok stb között, akik közül az utóbbiak ugyan árulhatnak egyszerűbb gyógyszernek is minősülő szereket, de azokat nem állíthatják elő, amit a helyi orvos köteles ellenőrizni, azonnal feljelentést tenni a szabálytalanságok esetében. Az előbbi törvény csak korlátozott mértékben volt érvényes a magyar királyság területén, főleg a katolikus vallást előíró fejezet ellentmondott a magyar gyakorlattal szemben, hiszen a felvidéki és tiszatáji városokban sok volt a protestáns, akik egyszerűen figyelmen kívül hagyták a király ilyen rendelkezését.2 Ezen a vidéken az orvosok többsége is protestáns volt, akik többsége folytatott gyógyszerészi gyakorlatot, sőt tartott fenn gyógyszertárat. Például Moller Károly Ottó besztercebányai orvos patikájában több gyógyszerész dolgozott és képződött ki. Ilyen volt a kor jeles gyógyszerésze, Vette György is. Bizonyos türelemre ezen a téren is szükség volt, mert a települések számához és a lakosság létszámához viszonyítva kevés volt a gyógyszertár, így nem lehetett megkülönböztetéseket tenni vallási szempontból. Igaz, ez már Mária Terézia uralkodása alatt volt, hogy a vegyes vallású településeken, inkább két gyógyszertárat működtettek, hogy a katolikus és a protestáns vallású betegek megtalálják hitüknek megfelelő patikát.

A patikaügyekben történő változások előkészítését mutatja az 1747-ben, Mária Terézia által elrendelt országos felmérés is. Célja a magyar királyság egész területén az orvosok, sebészek, gyógyszerészek, bábák összeírása, valamint számba vették a betegellátást szolgáló intézményeket (ispotályok, patikák, világi és egyházi betegházakat, patikákat, szegényházakat stb.). Az összeírás adatait a vármegyék és városok szolgáltatták a kancelláriának, elkészítőjük az alispán, a főszolgabíró, esetleg – ha volt – a városi-vármegyei orvos. A felmérés lényeges gyógyszerészet-történeti szempontból is, hiszen pontosnak tekinthető a világi és egyházi patikák és gyógyszerészek (gyakran csak a „számukat” adják meg) vonatkozásában is. Csak egykét esetben közlik végzettségüket, inkább a patika gyógyszerkészletére, tisztaságára, a rendszabályok megtartására, a használatban levő pharmacopeák és taxákra vonatkozik. Az adatszolgáltatás s patikussal kapcsolatban csupán arra volt „kíváncsi”, hogy tette-e esküt a városra vagy sem, vizsgálták-e patikáját, és ha igen, akkor mikor és ki. A szerény kívánalmak ellenére értékes adatokat találunk a gyógyszerészek végzettségére vonatkozón. Például Körmöcbánya így jelentett: „A városban Cornides Márton volt a patikus, őt azonban Liptó vármegye megye patikusnak hívta meg, s ő – a jó kereset reményében – el is fogadta ezt a meghívást. Patikáját igen szegényesen hagyta itt. A város új patikusa Kröpfe Sámuel, azonnal új edényzetet szerzet a patikába, s az idén tavasszal folyamatosan gondoskodik a gyógynövények begyűjtéséről és a patika feltöltéséről. Bizonyos viták vannak Kröpfe és Sailler János között, ki új patikát akar a városban alapítani.”

„Bazin város jelenti, hogy a magistr. a városi patika felülvizsgálatára Torkos János Justus pozsonyi orvosdoktort hívta meg, ki egyúttal a bábákat is megvizsgáztatta. Ő megvizsgálta Bojovszky János „Fekete medve” patikáját és Bratinger patikus özvegyének „Boldogságos Szűz Mária” patikáját, amelyet most Bratinger Sámuel vezet. …Egyébként mindkét patikában megvannak a szükséges szakkönyvek, eszközök, edények, súlyok és mérlegek, s az új, pozsonyi Taxa előírásait pontosan betartják. Bár a fentiek alapján a patikusok tudomány felöl, semmi kétség nem lehet, mégis, miután nem vizsgáztak, kéri az orvos a magistrtátustól, hogy gondoskodjék vizsgára küldésükről és felesketésükről.”

A felmérés szerint a legnagyobb rendben az egyházi – jezsuita, irgalmas, ferences, kapucinus – gyógyszertárak voltak, ahol a patikusok képzettsége és a gyógyszerészjelöltek oktatásában sem találtak kifogást. Gondot jelentett, hogy a fűszeresek, szatócsok, sőt mindenféle mesterséget űzők is – mindenféle engedély nélkül – gyógyszereket árulnak, előállítanak. Pozsony város 1772-ben keltezett jelentésében említ egy „specialistája, nem szégyelli árcédulákkal ellátott orvosságait kirakni. A városi poroszló felesége bárkinek ad 4 krajcárért hánytatókat…”3

A legtöbb esetben a képesítés hiánya a legfőbb kifogás: „…Eperjes patikáiról 1752–53-ban. Krüger Krisztián Ernő eperjesi polgár és patikus beadvánnyal fordult a helytartótanácshoz. Elmondja, hogy több mint két esztendeje Mayer Henrik kassai katonaorvos megvizsgálta az eperjesi patikákat, s ekkor a hatból akadt néhány, amelynek gazdája magát inkább fűszeresnek vallotta azzal, hogy compositumokat nem készítenek és nem is hoznak forgalomba. Ezek azonban a vizitáció elmúltával továbbra is árulnak compositumokat is, simplex gyógyszereket is. Van egy patika, melyet egy patikus özvegye vezet szakképzett segéd nélkül, készít gyógyszereket is árul is. Úgyhogy a sok patika közepette Krüger az egyetlen, kinek nincs kenyere, pedig ő az egyetlen patikus, akinek szakképzettsége van. Egyedül tehát csak neki van joga panaszkodni arról, hogy a többiek, akik az el lenőzéskor nem vallották magukat patikusnak, most vidáman gyakorolják a gyógyszerek készítését és forgalomba hozatalát, és ezzel neki nagy anyagi károkat okoznak. Mindehhez hozzájárul, hogy a jezsuita atyák szintén patikát akarnak nyitni. Ha ezt engedélyezni fogják, akkor ő becsukhatja az övét. Ezért kéri, hogy a helytartótanács csak szakképzett és mesterségéből élő patikusoknak engedélyezze a patika fenntartását és a többiek működését, képzettség hiányában, vonja be…”

Krüger feljelentését a Helytartótanács Eperjes város magisztrátusával kivizsgáltatta, a jelentés szerint: „…A városban összesen két patika van (a város patikáján kívül), egyik a Hass-féle patika, amely törvényesen került Hambacher János orvosdoktor tulajdonába, a másik a Widiny-féle, mely szintén örökség jogán szállott Raymann János doktorra. Ezek a patikák a városnak adójövedelmet hoznak s mindkét orvosnak olyan fiai vannak, kik mind az orvostudományban, mind pedig a gyógyszerészeti tudományban jártasak, igazolt végzettséggel bírnak. A városi patika élén áll a Widiny patikus özvegye, de mióta a férje meghalt, az özvegy csak olyan dolgokat árusít, amelyeket ő is szabadon adhat-vehet. Scholtz Mihály és Literáty György, akik patikusi éveiket letöltötték és jól értik a mesterséget, hogy ne emeljék feleslegesen a patikusok létszámát, még 1730-ban tilalmat kaptak arra, hogy gyógyszereket árusítsanak, csak fűszerkereskedést folytathatnak. Igaz, a jezsuiták patikája most épül. Ezt azért engedélyezte a magisztrátus, mert a környéken sem orvos, sem patikus nincs, aki katolikus lenne…”4

Az iratok mellékleteiből kitűnik, hogy Raymann – különben orvos és gyógyszerészmester – jogosan birtokolja gyógyszertárát, mert az családi tulajdon és a gyógyszerész apjáé volt. Annak ellenére, hogy orvos nem rendelkezhetik gyógyszertárral, de ő szintén gyógyszerész és gyógyszerészi oklevéllel rendelkező fia látja el a napi munkát. Példaként említi a besztercebányai Moller Károlyt, a késmarki Fischer doktort, akik orvosi praxisuk mellett gyógyszertárral is rendelkeztek. Hasonló a helyzetben volt Hambacher János orvosdoktor is. Beadványában ő is kiemlíti, hogy a patikáját gyógyszerész fia örökli, aki most vezeti a patikát. Krüger gyógyszerészt a város „hallgatólagosan” befogadta, most viszont „felforgatja” a rendet. Hambacher János főleg azt sérelmezte, hogy a családi patikájuk vagy száz esztendeje nemcsak a környéket, hanem a lengyel területeket is ellátja gyógyszerrel, erre vámengedélye is van.

A vádaskodásból és a bekért igazolásokból kirajzolódik az eperjesi patikák ügyei és a patikusok végzettségei. Az un. városi patika, amely 1711-től Haas Márton és Willich János bérelt, mellet Eperjes városnak volt egy másik gyógyszertára, amit Kraudi Udalrik gyógyszerész bérelt, de halála után (1723-tól) Widiny János került. Ő 1741-ben meghalt, utána árverésre adták, de senki nem jelentkezett érte. Ekkor csak az üzlethelyiséget – bérleményként – Widiny János özvegyének adták, aki hivatalosan tubákkereskedéssel foglalkozott. Igazában Krüger ezt a volt patikát akarta megszerezni, vádolta meg a – joggal-jogtalanul – a városi patikusokat. Az eperjesi születésű Krüger 1737-ben kapott – mint patikusjelölt – polgárjogot, és csak 1743ban tért vissza tanulmányútjáról szülővárosába. Önkényesen saját házában – nem kis költséggel – egy patikát létesített. Eperjes város nem teljesítette Krüger kérését, úgy döntöttek, hogy inkább a jezsuiták patikalapítását támogatják, mivel jelentős bérleti díjra számítottak. Inkább elnézték Krüger „illegális”tevékenységét, hiszen minden feltételnek megfelelt volna, minden hivatalos okmánnyal rendelkezett: 1751. május 24.-én Pozsonyban – Torkos János Justus orvosdoktor, Hoffkuntz Ernő, a pozsonyi gyógyszerésztársulat seniora és Ris János gyógyszerész (alelnök) előtt – kitűnő eredménnyel hatósági vizsgát is tett.5

Az ügy még nem került nyugvó pontra, mert Krüger 1752. december 1-jén újabb feljelentést tett azzal, hogy a jezsuitáknak nem lehet a városban polgárjoguk, így nem működtethetnek nyilvános gyógyszertárat. Az ügy Mária Terézia elé került, aki úgy döntött, hogy a jezsuiták zárják be gyógyszertárukat, a két orvos patikáját – megvásárlás után – a város egyesítse, és városi gyógyszertárként béreltesse egy katolikus vallású, képzett és vizsgázott gyógyszerésszel. Ettől kezdve Eperjesen csak két gyógyszertár működhet – szólt a döntés. Ez ellen mindenki fellebbezett és a királyi utasítást halogatták. A jezsuita-patikát hivatalosan bezárták, bár a hírek szerint tovább működtek. Az egyik beadvány szerint a két orvos egyesített patikáját Krüger egy másik katolikus gyógyszerésszel együtt szívesen bérelte volna. Ezzel szemben a város azt javasolta, az egyesített patikát adják bérbe Kern Krisztián patikusnak, aki ugyan evangélikus, de szívesen áttérne katolikus hitre, különben Raymann gyógyszertárát vezeti. Erre Krüger hiányosnak mondta Kern végzettségét és tudását, és javasolta, hogy külön bizottság vizsgálja Kern okmányait. Az elhúzódó vita alatt az érintett két patika” nyugodtan működött, legalább is kiárusították készleteiket és felszereléseiket.

A város egy másik kérelmében azt javasolta, hogy az érintett két patika legyen külön-külön városi gyógyszertár, az egyiket Krügerre, a másikat Kernre bízzák. Úgy tűnt, hogy ez lesz a végleges megoldás, amikor a két gyógyszerész, Kern és Krüger együtt feljelenti a jezsuitákat, hogy újból megnyitották gyógyszertárukat. Ekkor már 1759 májusát írták, de az ügy semmivel sem haladt előbbre. Az uralkodónő ingerülten válaszolt, hogy Eperjes városa haladéktalanul zárassa be a jezsuita patikát. A jelentésben Eperjes magisztrátusa Krügert összeférhetetlennek mondja, mivel visszaérkezésekor (1743) öt patika működött a városban, most kettő és azok felett is dúl a harc. 1764-ben Wrabely János bíró kéri a császárnőt, hogy engedélyezze a kitűnően működő jezsuita patika működését, amelyet Porter Károly kassai, Neumann Sámuel eperjesi és Chernel Krisztián orvosdoktorok megvizsgáltak, minden szempontból kitűnőnek minősítettek, sőt az itt tevékenykedő szerzetes gyógyszerészek is magas végzettséggel rendelkeznek.

Még 1767 áprilisában sincs az ügy lezárva, azután sem, hogy a város a volt Habmacherpatikában szerződteti a katolikus Lecherer Pál gyógyszerészt. A két lutheránus patikusról és patikájukról úgy vélekednek, hogy – mivel tisztességes adófizetők és hasznos polgárok – működjenek tovább, de ha az egyik meghalna, akkor annak a patikajogát vonják vissza és helyreállhat majd az egyensúly. Itt nem a komikumba hajló történet az érdekes, hanem állandóan a végzettségeket vizsgálják, bírálják, kifogásokat emelnek azok eredetiségéről vagy a vizsgáztatok jogosultságáról.6

Az eperjesihez hasonló esetek voltak Győrben, Sopronban, Kassán, Komáromban stb. Például Komáromban 1759-ben John Henrik városi orvos azért sértődött meg, hogy Schlosser Ignác patikus nem nála, hanem Torkos János Justusnál tett vizsgát.

Az 1747. évi felmérés szerint a királyi magyar állam területén – ebbe nem vették bele Erdély, a Határőrvidék és a déli területek külön igazgatási egységeit – 30 nyilvános és 2 magán gyógyszertár működött. Viszont a későbbi kutatások megállapították, hogy a Helytartótanács által kiadott körlevélre nem minden vármegye válaszolt, kimaradt például az alsó és felső bányavidék, több felső magyarországi vármegye, a szerzetesi gyógyszertárak többsége. Már ekkor a jezsuiták, az irgalmasok, az Erzsébet-apácák, a ferencesek és más férfi és női rendek is rendelkeztek patikákkal, a kolduló rendek patikáit pedig hivatalosan eltűrték. A jezsuita rend betiltása, II. József szekularizáló rendeletei nyomán 141 férfi és 11 apácazárdát szüntettek meg, javarészük rendelkezett patikával is. Ernyey József a 18. század derekén 150-re becsülte a vármegyei, városi és szerzetesi patikák számát, a gyógyszerészek számát 100 főre becsülte.7 Perényi József 1971-ben – saját kutatásai alapján – kétségbe vonta Ernyey József adatait és a gyógyszerészek számát 200-ra tette.8 Mindenesetre a 18. században született, a gyógyszerészettel foglalkozó törvények, rendezési elvek elsősorban a betegellátást kívánta szolgálni, másrészt a magasabb képesítés megszerzésére akart ösztönözni. A gyógyszerészhiány miatt nem léphetett fel a törvény erejével, hiszen a törvényt előkészítők tudták, hogy hosszú folyamattal állnak szemben.

A céhszerű gyógyszerészképzés ellen sok panasz volt: még 1798. szeptember 19-én egy helytartótanácsi irat arról panaszkodik, hogy a gyógyszerészek gyakran írni-olvasni alig tudó tanulókat vesznek fel, így a tiszti orvosok feladata e problémát felszámolni. Másfelől továbbra is problémát jelent, hogy a legtöbb patikában csak a tisztiorvos előtt vizsgázott gyógyszerész működik, bár ezeknek 1786. február 24. helytartótanácsi rendelet felmentést ad, csak akkor, ha ezt a vizsgát 1770 előtt tették le.

A Generale Normativum (1770) rendezte az orvosképzés ügyét, 1774-ben meghatározták a gyógyszerészképzés normáját is. E szerint az egy éves kurzuson, latin nyelven kémiát, botanikát és gyógyszerismeretet hallgattak. A tanulmányok végén záróvizsgát tettek, a vizsga és oklevél díját 82 forintban határozták meg. Az orvosi karon történő gyógyszerészképzéssel a ezt a formát kivonták a céhes hatáskör alól. Ezzel együtt megszűnt az 1749. május 29.-én kiadott rendelt is, amely szerint a gyógyszerészek képesítői az illetékes vármegyei tiszti orvosok voltak.9 1806-ban szigorították a latin nyelvbeli előismereteket, 1811-bn bevezették a természetrajz (historia naturális speciális) tárgyát, tanára egyben a záróvizsga egyik vizsgáztatója lett. Ekkor a vizsgáztatásból „kivették” a gyógyszerészmestereket, mivel „nem éltek”a kérdezés jogával, így a hallgatók mind kevesebb szorgalommal tanultak, azokból a szigorlatokra is alig készültek. A vendégvizsgáztatók helyébe a botanika tanár lépett, aki egyetemi ember és kellő szigorral képes fellépni, már maga tekintélye érdekében. Ekkor határozták meg a gyógyszerészek vizsgadíját is, amely összesen 79 arany forintba került.10 A hallgatók száma évente 10–15 fő között mozgott. 1813-ban a képzési időt felemelték két évre. Ekkor állították fel az egyetemi gyógyszertárat, mint a gyógyszerészhallgatók képzési és gyakorló helyét. Az indoklás szerint „Az egyetemi gyógyszertárban nyernének tudományos felügyelet és irányítás alatt alkalmazást a tehetségesebb s egyetemi hallgatók is jobb kiképzésben részesülnének, ha az egyetem gyógyszertárában ismerkedhetnek meg a gyógyszertannal és a vényírástannal, az ars formulandi-val, a tanárok vezetése mellett. Azon kívül úgy remélték, hogy a gyógyszerkönyv eszméje is itt fog leggyorsabban és legjobban megvalósulni.” A tananyag növénytan, ezen belül kiemelten a gyógynövények ismerete: gyógyszerismeret: gyógyszerészi kémia: állattan és ásványtan.11 A vizsgákkal kapcsolatban úgy döntöttek, hogy a gyógyszerészek tanulmányaik befejezése után két gyógyszerkészítményt tartoznak a nyilvánosság előtt a kémiai laboratóriumban előállítani, aminek sikeres megtörténte után szigorlatra bocsátják őket, amelynek tárgyai a botanika, a gyógyszerismeret, a kémia. 1816-ban kiegészítették a dékán feladatkörét: „A kari elnökkel és az illetékes tanárokkal s egy-egy budai és pesti gyógyszerésszel megvizsgálja a fakultás nevében a gyógyszertárakat. „

A gyógyszerészeti tanszéket Winterl Jakab (1774–1809), Schuster János (1809–1838), akinek nevéhez fűződik a záró vizsgát követő disszertáció bevezetése, a botanikai és a kémiai oktatás szétválasztása. 1838–1840 között Sadler József, majd Sangeletti Eduárd 1840–1860, de 1848–1850 között Nendtvich Károly vezette az intézetet. 1860-tól a magyar gyógyszerészeti iskola megalapítója, a magyar kémia és gyógyszerészeti tudomány megújítója következett.

Az 1830-as évektől a gyógyszerészképzés egyik megújítási kérdése a gyógyszerészhallgatók előképzettségének emelése volt. Még Sadler József 1833-ban a kar elé terjesztette, hogy hat gimnáziumi osztályra emeljék fel az előiskolázottsági követelményt. Elvileg a kar elfogadta, pártolólag a Helytartótanács elé terjesztette fel. 1848 tavaszán megfogalmazott egyetemi reformok között ismét szerepelt, de ekkor a katonai események miatt az elképzelésekből nem lett semmi. A tanrend 1851/52. évi megújításakor sem történt változása négy gimnáziumi osztályt három év gyógyszerészi gyakorlat és két év segédkezés követte, hogy utána beiratkozhasson az egyetemre. 1859-ben annyi változás történt, hogy a kétéves tanfolyam tananyagába belépett a fizika és az ásványtan, valamint növelték a laboratóriumi gyakorlatok számát. Ezzel egyidőben az orvosképzés második évének első félévébe is bevezették az általános gyógyszerészi vegytant is heti 2 tanórában.

A kiegyezés után, az új orvosképzési törvény előkészítése idején a reformbizottság 1869. május 21-én úgy döntött, hogy a gyógyszerészeti tanfolyam, szigorlati rendszer változatlanul marad. Az 1874-i évi új szigorlati rend szerint a gyógyszerészhallgatók – megfelelő elővizsgálatok után – az első évet a bölcsészettudományi, a második évet az orvosi karon tölti. Köteles minden előadást látogatni, megszüntették azt a rendszert, hogy a jelölt csak államvizsgára jelentkezik, a vizsgákra magán úton készül fel. Az első évben botanikát, vegytant, gyógynövényismeretet hallgat. A második év első félévében gyógyszerismeretet és kémiai analitikát heti 5, közegészségtant 3, analitikai kémiai gyakorlat 15 órában, II. félévben gyógyszerészeti vegytan 5, gyógyszerészeti vegytani gyakorlatok 15, gyógyszerismeretei gyakorlatok 10 órában hetente. A gyógyszerészmesteri oklevél elnyeréséhez 3 elővizsga és két szigorlat letétele kötelező. 1892-ben kiadott 35/985. számú rendelet kimondta, hogy azok a gyógyszerészmesterek, akik érettségi vizsgával rendelkeznek, egy év újabb egyetemi tanulmány után megkaphatják a gyógyszerészdoktori oklevelet. Ebben az évet a vegytani, a gyógyszertani és a közegészségtani intézetben kell eltölteniük, illetve 1-1 félévig laboratóriumi gyakorlatot kell teljesíteniük.12 A pesti tudományegyetem Orvosi Karán az első gyógyszerészdoktori diplomát (doctor Pharmaciae) Csanády (Scholtz) Gusztáv gyógyszerész kapta még 1861-ben, nem sokkal követte Felletár Emil gyógyszerész. Az önálló gyógyszerészettudományi kar felállításáig a gyógyszerészettudományi diplomákat és doktori okleveleket az orvosi kar dékánja adta át. Ebben nem történt változás egészen a második világháború végéig, csak annyi, hogy a két háború között már a gyógyszerészjelöltektől az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez érettségi vizsgát kértek.

A második világháború után alapvető változások történtek a hazai felsőoktatásban: megszüntették a hagyományos tudományegyetemi formát, az orvosi karokból önálló többkaros egyetemeket szerveztek. A hittudományi karokat is leválasztották a tudományegyetemről, hittudományi akadémia néven – egyetemi jogosítványokkal együtt – biztosították az egyházaknak a papi utánpótlást, a tudományos képzést. A magyarországi négy orvosi kar önálló – több karos – orvostudományi egyetemekké váltak. A Budapesti Orvostudományi Egyetem 1951-ben alakult meg általános orvosi, fogorvosi és 1955-től – gyógyszerészeti karral. Ebben az évben alakították meg a Debreceni Orvostudományi Egyetemet is általános orvosi és fogorvosi karral, l996-ban kezdődött meg – önálló karral – a gyógyszerészképzés. Szegeden már 1921-től folyt gyógyszerészképzés, az önálló gyógyszerészeti kar 1957-ben jött létre.

1948–1957 között a gyógyszerészek nem kaphattak doktori oklevelet, de 1952–1995 között kandidátusi fokozatot kaphattak az MTA-an. Kivéve az 1960-as évek végén, majd az 1970-es években a kémiai tudományok körében szerezhettek tudományos fokozatot. 1969től a gyógyszerészek a gyógyszerészeti karon – disszertáció megírásával és több vizsga letétele után – kaphatta doctor pharmaciae címet, de a nem gyógyszerészek (vegyészek, biológusok) számára lehetővé tették a doctor materiae pharmaceuticae cím megszerzését. Az újabb egyetemi doktori reform után (1984) – minden egyetemen – egyöntetűen a doctor universitatis cím lépett, megszerzésének feltételei azonosak voltak a régivel. A rendszerváltoztatás után – a teljes felsőoktatási reform következtében – a tudományos fokozatok adása visszaszálltak az egyetemekre, ahol három-négy éves doktori iskola – nappali vagy levelező formában – elvégzése után a jelöltek szigorlatot tesznek, majd a disszertáció sikeres megvédése után elnyerhetik a PhD tudományos fokozatot. Jelenleg mind a négy gyógyszerészettudományi karon működik doktorképzés. 2009-től viszont minden gyógyszerész a diploma megszerzésével automatikusan – visszamenőleg érvényes törvény alapján – megkapja a doktori címet, ami régi sérelmet orvosolt, hiszen a medicina és a betegellátás összes területén működők közül egyedül a gyógyszerészek nem kapták meg e címet.