Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón


4.2.1.2. I. minta: Hungarostudy 2002: Öngyilkossági problémák és az életminőség-mutatók kapcsolata felnőtteknél

 
A teljes minta öngyilkossági adatai
Öngyilkossági gondolat a minta 2,1%-ában egy éven belül, 1,9%-ában öt éven belül, és 6,2%-ában pedig ennél régebben fordult elő.
Az öngyilkossági kísérletek élettartam-prevalenciája 2,8%. Ebből egy éven belül 0,4%, öt éven belül 0,5%, és ennél régebben a vizsgált személyek 1,9%-a jelezte a szuicid kísérlet előfordulását.
A nemek között szignifikáns eltérés mutatkozott. Nőknél mind az öngyilkossági gondolat (9,1%), mind a kísérlet (3,7%) élettartam-prevalenciája lényegesen magasabb, mint a férfiaknál, akiknél öngyilkossági gondolat 5,6%, kísérlet pedig 1,9%-os gyakorisággal szerepel a mintában.
Az öngyilkossági kísérletek élettartam-prevalenciája az életkor előrehaladtával fokozatosan növekszik, és 3,8%-os gyakorisággal az 50–60 éves korosztályban kulminál, majd egyre csökken. Az öngyilkossági gondolatok vonatkozásában ettől eltérő mintázat mutatkozik: a fiatalabb korosztályoktól 60 éves korig egyenletesen 8,5–9,5% között mozog, majd hirtelen csökkenés következik be (5-6%).
 
Az öngyilkossági magatartás típusai
Az életminőség-mutatókat a még aktív (nem nyugdíjas) 20–62 éves korosztálynál (9171 fő) vizsgáltuk az öngyilkossági problematika tükrében. Ezen belül az összefüggések elemzését azokra a személyekre szűkítettük, akiknél az öngyilkossági kísérlet vagy gondolat a vizsgálatot megelőző öt évben fordult elő.
A vizsgált személyekből három csoportot képeztünk az öngyilkossági problematika jelenlétének fokozatai, illetve teljes hiánya alapján (4.2.1-1. táblázat). Az első csoportba tartozó személyeknél sem öngyilkossági gondolat, sem kísérlet nem fordult elő. A második csoportban csak szuicid gondolat fordult elő kísérlet nélkül, a harmadikban pedig öngyilkossági kísérlet is előfordult az elmúlt öt évben.
A vizsgált személyek 90,3%-a azt állította, hogy élete során soha nem volt öngyilkossági gondolata. 3,4%-uk jelezte, hogy az elmúlt öt évben előfordult, hogy foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de kísérlete nem volt. Az elmúlt öt évben a válaszadók 1%-a kísérelt meg öngyilkosságot. A három csoport átlagéletkora azonosnak mondható, azonban a csoportok nemi összetételében szignifikáns különbség mutatkozott. Mindkét szuicid csoportban a nők aránya jóval magasabb a férfiakénál.
 
4.2.1-1. táblázat. Az öt éven belül jelentkező szuicid problematika prevalenciája, csoportonkénti életkori átlag és nemi eloszlás a 20-62 éves korcsoportban
Öngyilkossági probléma
%
Életkori átlag
Férfi %
Nő %
Nincs
90,3
38,76
48,9
51,1
Öngyilkossági gondolat
3,4
37,55
39,1
60,9
Öngyilkossági kisérlet
1,0
38,12
36,5
63,5
 
Ezt követően az öngyilkossági problematika szempontjából vizsgáltuk az életminőségmutatókat (4.2.1-2. táblázat).
 
4.2.1-2. táblázat. Az egészségi állapot, pszichés állapot jellemzői az öngyilkossági probléma függvényében. Százalékos gyakoriságok és átlagok
Hugarostudy 2002
Öngyilkossági gondolat, kísérlet nincs
Öngyilkossági, gondolat
Öngyilkossági kísérlet
Egészségi állapotát rossznak ítéli ***
8,6%
27,7%,
39,6%,
Depresszió miatt kezelték***
1,5%
12,0%
25,0%
Táppénzes napok száma ***
9,73
23,8
28,50
Betegségteher Index ***
7,75
22,83
29,57
Beck kérdőiv „súlyos depresszió” ***
3,6%
23,7%
30,8%
Alvászavar pontszám ***
2,21
6,16
7,10
WHO Wellbeing pontszám ***
7,94
5,17
5,17
Negativ életesemények száma ***
7,75
22,83
29,55
*** p < .001
 
A szociodemográfiai mutatók közül az iskolai végzettséget, családi helyzetet vizsgáltuk a fent bemutatott csoportképzés függvényében. vizsgáltuk az öngyilkossági problémák (kísérlet, önkezű halál) családi előfordulását is.
Az életminőség mutatójának az egészségi állapot önminősítését tekintettük. Objektívebb egészségmutatókat is alkalmaztunk: a BNO szerint csoportosított betegségek előfordulását, a betegség miatti teljesítőképesség-csökkenést az elmúlt évben napokban kifejezve, a táppénzes napok számát az elmúlt évben, valamint a Betegségteher Indexet, amely a mindennapi élet különféle területein vizsgálja a személynél fennálló egészségi probléma, betegség életvezetést akadályozó szerepét.
A pszichés állapot mutatójaként a Beck Depresszió Kérdőív eredményeit használtuk föl. A „súlyos depresszió” kategóriába kerültek a 26 és magasabb pontszámot elért személyek. A WHO Jóllét Index a személy pszichés állapotát, hangulatát, aktivitását, elégedettségi szintjét méri fel az utóbbi két hétre vonatkoztatva.
Az alvás minőségének vizsgálatára kidolgozott Athéni Inszomnia Skála 9 kérdéséből képezett összpontszám (elalvási-átalvási zavar, hajnali ébredés, nappali fáradékonyság, teljesítményromlás stb.) alapján hasonlítottuk össze a három csoportot.
Vizsgáltuk a negatív életesemények (Rahe-féle Életesemény-skála) előfordulásának számát a három csoportban.
 
Eredmények
Az iskolai végzettség szignifikánsan alacsonyabb az öngyilkosságot megkísérelt csoportban a másik két csoporthoz képest. a nyolc általános vagy annál alacsonyabb végzettség az öngyilkosságot megkísérelt csoportban 41,4%-os, mig az öngyilkossági gondolatokkal és az öngyilkossági problémáktól mentes csoportban csak 21%-os gyakoriságot mutat. Az öngyilkossági problematika megjelenésének esélyét az alacsony iskolai végzettség 1,8-szorosra növeli (95%CI: 1,2-2,7) (4.2.1-3. táblázat).
 
4.2.1-3. táblázat. Az öngyilkossági problematikát meghatározó tényezők esélyhányadosai
Az 5 éven belül jelentkező öngyilkossági
gondolat és kísérlet rizikótényezői
Esély-hányados
95% CI
Depresszió miatti kezelés az elmúlt évben
8,3
6,3-10,9
Depresszió miatti kezelés régebben
6,9
5,5-8,5
Egyéb pszichiátriai betegség miatti kezelés az elmúlt évben
7,6
4,2-21,4
Beck depresszió-kérdőiven elért magas pontszám
7,4
6,0-9,2
Negativ életesemények halmozódása
3,6
2,9-4,3
Öngyilkossági kisérlet a családban
3,1
2,7-3,6
Öngyilkos halál családi előfordulása
2,1
1,8-2,5
Alacsony iskolai végzettség
1,8
1,2-2,7
Női nem
1,8
1,6-2,2
Elvált, külön él
1,4
1,1-1,9
 
A családi állapotot vizsgálva szintén szignifikáns különbséget kaptunk a csoportok összehasonlításában. A hajadonok, nőtlenek aránya közel azonos a három csoportban (25-30%), ugyancsak azonos a megözvegyültek száma (2,3-3,4%), de jellemző a jogilag elvált vagy a családtól külön élő személyek arányának feltűnő növekedése az öngyilkossági problémák jelenléte szerinti csoportosításban. Az öngyilkossági problémáktól mentes csoporthoz tartozó személyek 8,7%-a vált el, míg a két öngyilkossági problematikát mutató csoportban a válás (különélés) két és félszer gyakrabban fordult elő. Az önkezű halál családi előfordulása 2,1-szeresre (95% CI: 1,8–2,5), a családban előforduló öngyilkossági kísérlet 3,1-szeresre (95%CI: 2,7–3,6) növeli az öngyilkossági problémák megjelenésének esélyét az ilyen típusú családi problémáktól mentes személyekhez képest (4.2.1-3. táblázat).
Az egészségi állapot szubjektív minősítésében a százalékos gyakoriságok pregnáns különbségeket mutatnak a csoportok között. Az öngyilkossági problémáktól mentes csoport 8,6%-a ítéli egészségi állapotát rossznak, miközben az öngyilkossági problémával küzdő csoportokban a gyakoriság lényegesen magasabb, és fokozatosan növekszik a szuicid probléma súlyossága szerint. Az öngyilkossági gondolatokat mutató csoport 27,7%-a, a kísérletező csoport 39,6%-a ítéli egészségi állapotát rossznak.
A vizsgálatot megelőző évben a különféle betegségek miatt történt kórházi vagy járóbeteg-kezelések köréből a szuicid csoportok főleg a depresszió miatt történt kezelés révén tűnnek ki. Az öngyilkossági problémát nem mutató csoportban ez 1,5%-os gyakoriságban fordult elő az elmúlt évben, míg a másik két csoport tagjainak 12 és 25%-át kezelték depresszió miatt. A pánik zavar vagy egyéb pszichiátriai zavar miatt történt kezelések száma is szignifikánsan növekszik az öngyilkossági probléma súlyosságával. Ha a személyt élete során depresszióval kezelték, ez 8,3-szorosára (95% CI: 6,8–10,9) növeli az öngyilkossági problematika megjelenésének esélyét, azokhoz képest, akiket sosem kezeltek depresszió miatt.
A magas vérnyomás, gyomor-és nyombélfekély, egyéb gasztrointesztinális betegségek, a szívinfarktus és kardiovaszkuláris kórképek előfordulásában, daganatos betegségekben, cukorbetegség előfordulásában, alkohol okozta megbetegedésekben nem mutatkozik szignifikáns különbség a csoportok között. Ezért különösen figyelemre méltó az összefüggés, amely szerint az öngyilkossági problémával jellemzett csoportok igen kedvezőtlenül ítélik meg munka-és teljesítőképességüket az öngyilkossági problémáktól mentes csoporthoz képest („Úgy érezte az elmúlt évben, hogy betegsége miatt nem tud dolgozni, feladatait nem tudja ellátni.”). Az öngyilkosság problémáktól mentes csoport átlagosan 15 napig, a szuicid gondolatokkal jellemzett csoport 38 napig, az öngyilkosságot már megkísérelt csoport pedig átlagosan 81 napig volt munkaképtelen betegsége miatt. A betegállományban töltött napok száma is szignifikáns növekedést mutat: az öngyilkossági problémáktól mentes csoportban 9,73 nap, az öngyilkossági gondolatokat jelző csoportban 23,8 nap, a kísérletet elkövetőknél pedig 28,5 nap. Hasonló irányú szignifikáns alakulást mutat a Betegségteher Index.
A Beck Depresszió Kérdőív alapján a „súlyos depressziós tünetegyüttes” kategóriába kerülő személyek száma szignifikánsan növekszik az öngyilkossági probléma függvényében (4.2.1-2. táblázat). Az öngyilkossági gondolatokkal jellemzett csoport az ettől mentes csoporthoz képest hatszoros gyakorisággal szerepel a súlyos depressziós tünetegyüttesnek minősülő kategóriában, az öngyilkossági kísérleten átesettek aránya pedig nyolcszoros. Természetesen a depresszió pontszám és a depresszió miatt történt kezelések szignifikánsan összefüggnek, azonban a 26 pont fölötti „súlyos depressziós tünetegyüttes” kategóriába eső személyek 69%-a soha nem állt depresszió miatt kezelés alatt, miközben körükben az öt éven belüli öngyilkossági gondolat előfordulása 17%, és 3,8%-uknál fordult elő öngyilkossági kísérlet az elmúlt öt évben, ami a kezeletlen depressziósok öngyilkossági veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet.
Az alvás-minőséget és mennyiséget vizsgáló kérdőíven adott összpontszámok átlagai is fokozatos növekedést mutatnak a szuicid probléma súlyossága szerint, és nő az alvászavarnak a nappali közérzetre kifejtett negatív hatása is.
A WHO Jóllét Index a felvételt megelőző két hétre vonatkoztatott állapot lényegesen negatívabb önmegítélését mutatja a két öngyilkossági problémával jellemzett csoportban az ettől mentes csoporthoz képest. A két öngyilkos csoport viszont egymástól nem különül el.
A negatív életesemények halmozódása is élesen elkülöníti a csoportokat. Az öngyilkossági probléma megjelenésével és súlyosbodásával fokozatosan és szignifikánsan növekszik a negatív életesemények száma.
Látszik tehát, hogy az öngyilkossági problematikának – legalábbis öt éven belüli előfordulásaegyütt jár számos szubjektív és objektívebb egészségi panasszal, főleg a depresszív hangulati állapottal, a munkaképesség- és teljesítőképesség-csökkenés feltűnően intenzív élményével, a táppénzes napok jelentős emelkedésével, azaz az életminőség jelentős romlásával.
A 4.2.1-3. táblázat az öngyilkossági problematikát meghatározó tényezők esélyhányadosait tünteti fel, bár e rizikótényezők egymástól sokszor nem függetlenek.
 

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave