Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón


5.3.6.2. A nyelvhasználat helye az életminőség mutatók között

Mindez önmagában azonban még nem indokolná, hogy külön fejezetet szenteljünk a nyelvhasználatnak. Az a körülmény azonban, hogy a nyelv mindent átfog, hogy egyáltalán: az életminőség bármi módon történő megközelítése, elemzése is nyelvi közegben képzelhető csak el, hogy nem csak vele, de benne is élünk, a nyelvhasználatot, annak erkölcsiségénél fogva, sajátossá teszi az életminőség többi mutatója között. Számos életminőség-mutatót ugyanis az erkölcs köt egybe (erről bővebben: Kulcsár 1999, 11–13). Testi-lelki egészségünket, közérzetünket moralitásunk is meghatározza. Márpedig „Jól beszélni és írni… igazánból: jellemkérdés” – hivatkozik Illyés Gyulára Deme László (Deme 1999b, 50). Emberi méltóság, szabadság, érték, lelkiismeretesség, jót-tevés, a kell kifejezése: morális jelenségek.
Az emberi beszéd nemcsak önkifejezés, megnyilatkozás, hanem társas kapcsolatok teremtésének alapja is. Ebben a minőségében szolgálhatja a társas támogatottság kialakulását, ám a társadalmi cselekvés hibás működését (diszfunkcióját), sőt, a másik méltóságának a semmibevételét, majd ezen keresztül az önbecsülés elvesztését is.
Erkölcsi értéke szerint negatív, nyelvi magatartás szerint hibás (nemritkán jog szerint is elmarasztalt) a becsületsértés, rágalmazás, gyűlöletkeltés, uszítás, szeméremsértés, hazudás. A csalás mint nyelvi magatartás kételyt ébreszt a valóság megismerhetősége iránt, elhallgat (következményeket, érdek-összeférhetetlenséget), félretájékoztat, önkényesen sugall (konfliktust, antiszociális viselkedést), vonzónak tüntet fel (tiszteletlen beszédet, trágárságot, szitkozódást), hamis illúziót kelt (emberismeret, életvezetési tanács, tudományos vívmány elérhetősége tekintetében).
Az életminőség egyrészt állapot, másrészt az állapot értékelésére alkalmas ismérvek együttese. Érthetjük rajta „a szellemi, pénzben nem mérhető javak összességé”-t, illetőleg „az anyagi és nem anyagi javakkal való elégedettség”-et (ami már viszonyítást föltételez), a Magyar Értelmező Kéziszótárnak megfelelően (2003, 266). A nem anyagi javakkal való elégedettség körébe a társas kapcsolatok megléte, a megismerő képesség, a moralitás, a munkaképesség, a betegségtünetek hiánya sorolható (Kullmann 1993, 7). Az elégedettség mentén ez a jelentésadás elvezet az egészséggel kapcsolatos életminőség-fogalomhoz, sőt, látni fogjuk, hozzásegít annak árnyalásához. Az egészséggel kapcsolatos életminőség (egészségmagatartás) összetevői (alkotóképesség, mentális állapot, azonosságtudat, megküzdési készségek, észjárás és magatartás) mind-mind nyelvhasználati és beszédmódbeli érdekűek is, éspedig a cselekvés révén. Ma ugyanis a nyelvhasználatot magát is, „mint az emberi szociális cselekvés egy központi típusát” elemezzük, tehát a magatartás kutatásához is kötjük (Pléh – Terestyéni 1997, 7).
A nyelvhasználat, vagyis az a mód, ahogyan valaki v. valamely közösség a nyelvi kifejezőeszközöket használja (Magyar Értelmező Kéziszótár 2003, 989), más szavakkal: „a nyelvi eszközöknek alkalmazó működtetése” (Deme 1978, 29, 53, 151–152), „az ábrázoló erejű emberi beszéd” (Deme é. n. 21) vizsgálata, a nyelvi anyag gyűjtése és feldolgozása azonban sok tekintetben más módszertani elvek szerint történik, mint az egészségi állapottal összefüggő életminőségé.
Az anyanyelvi beszélő elsajátít egy nyelvváltozatot (amelybe beleszületik), ennek horizontja (a „kommunikatív kompetencia” keretében) folyvást tágul. „Vagyis az anyanyelvi beszélő saját megszólalása vagy mások megértése során a nyelvhez nemcsak mint rendszerhez viszonyul, hanem a nyelvhez mint saját tudásának egy részéhez, melyet a szituációhoz (a társadalmi szerepviszonyokhoz), a cselekvéshez, a kontextushoz köt, s mely így viselkedésként valamely közösségi értékrendnek felel meg (vagy különbözik attól).” Ez a nyelvi (nyelvhasználati) tudás „gyakorlati tudás”, „a helyzethez illés etikai mozzanatát is magában foglalja” (Tolcsvai 1996, 35), s ezzel az életminőségre is utal. Polányi Mihály „a nyelv bizalomteli használatá”-ról beszél és kiemeli a konvivialitás (vö. latin convivium „lakoma, vendégség”, L. J.) szerepét a kultúrában és társadalmi értékekben, az egyén közérzetében, egyén és csoport közötti kommunikációban (Polányi 1958., 1962/1994, I, 347–359, II, 13–14).
Közhely, hogy a nyelvi eszközök használata és a társadalom összefügg. „A nyelvhasználat szükségszerűen kötődik a társadalomhoz s a beszélőkhöz, s a társadalmi környezet – úgyszintén szükségszerűen – meghatározó befolyással van a mindenkori nyelvhasználatra” (Kiss 1995, 11).
Melyek ezek a nyelvi eszközök? Hangállomány, szókincs, nyelvtani rendszer. Mindez nemcsak a nyelvi rendszertan, hanem a kommunikációs viselkedés szempontjából is. A beszédmódot, a szókincsből való merítést, a társalgást befolyásolja a beszélők kora, neme, a tekintéllyel, hatalommal kapcsolatos beállítódása. Bár a nyelv, mint a kommunikáció eszköze mindenkit képes „kiszolgálni”, másként és másként jelenik meg használata orvos és beteg, pedagógus és tanítvány, szülő és gyermek, férfi és nő, magasabb és alacsonyabb státusú személy, pap és hívő, rendőr és szabálysértő, a standardot és a nem standardot beszélő között (Wardhaugh 1995, 15–16). Nyelvhasználati formák léteznek területi (nyelvjárási), szakmák szerinti, társadalmi csoportok szerinti, műveltségi fok szerinti megoszlásban. A nemek nyelvhasználati különbségeit csak újabban kezdik kutatni. Különbség van államnyelvi és kisebbségi nyelvhasználat között is.
 

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave