Az eddigiekben a hangulat, a testmozgás, a társas kapcsolatok és az alvás vonatkozásában olyan összefüggéseket tárgyaltunk, amelyek idegélettani alapot szolgáltattak a szubjektív megítélés pozitív volta és az egészség között. A depressziós hangulat nemcsak kedvezőtlen, de többek között a stresszhormonok állandóan magas szintje mellett immunműködést gátló hatású is. A testmozgás hiánya csökkenti a stresszel szembeni ellenállóképességet, aminek káros hatásai a depressziónál említettekkel megegyező lehet. Ugyanakkor a testmozgásnak az egészségre gyakorolt sokrétű jótékony hatása közismert. A társas kapcsolatok hozzájárulnak a jó közérzet kialakulásához és egyben a stresszel szembeni ellenállóképességet is fokozzák. Elvesztésük nemcsak a stresszel szembeni ellenállóképességet csökkenti, hanem önmagában is igen erőteljes stresszt indukál, ami a fizikai fájdalom megtapasztalásához hasonló neurális vészjelző rendszer működésén alapszik. Az alvás különböző fázisai hozzájárulnak a pozitív hangulat kialakulásához, ugyanakkor ismertek az alvás alatti testi-lelki regeneráció pozitív folyamatai, amelyek az agyon kívül, elsősorban az endokrin-rendszert, az immunrendszert és az anyagcserét érintik (Akerstedt és Nilsson, 2003). Ezek az összefüggések támpontul szolgálhatnak a szubjektív értékítélet és az egészség „objektív” mutatói között a bevezetőben említett kapcsolat hitelességének és plauzibilitásának alátámasztására. Más szóval, a fenti összefüggésekben, ami szubjektíven jónak tűnik, az hosszú távon is jó az egészség szempontjából. Az alábbiakban azonban egy, a fenti tézissel ellenkező példát mutatunk be, megvilágítandó a szubjektív értékítélet és az objektív fiziológiai valóság közötti kapcsolat összetettségét.

A közhiedelemben és a tudományos szakirodalomban is gyakran találkozunk a hosszú alvás jótékony hatásának tézisével. Megfigyelhető továbbá, hogy az emberek általában több alvásidőt igényelnek annál, amennyit a körülményeik lehetővé tesznek. Meglepőnek mondhatóak viszont az alvásidő és a halálozási mutatók közötti kapcsolat kutatásának eredményei, amelyek a rövid és a hosszú alvóknál egyaránt nagyobb elhalálozásra utalnak, mint a hozzávetőlegesen napi hét órát alvók esetében. Ezen összefüggés különlegessége többek között abban áll, hogy a rövid alvás irányában váratlanul lassan emelkedik a halálozási görbe. Más változók statisztikai kontrollja nem befolyásolta számottevően az összefüggést, egyes vizsgálatokban csökkentette a rövid alvás és a magasabb elhalálozási mutatók kapcsolatát, így már a napi nyolc órai alvás is szignifikánsan nagyobb halálozással járt együtt, mint akár a napi hét órai, de bizonyos eredmények szerint akár a napi négy órai alvásidő. Az inszomniás panaszok nincsenek befolyással az elhalálozásra. A fenti összefüggések szinte valamennyi erre vonatkozó epidemiológiai vizsgálatban fellelhetőek és eddig semmilyen a fentiekre vonatkozó empirikus cáfolat nincs a szakirodalomban, annak ellenére sem, hogy az adatok fogadtatása heves viták kereszttüzében történik (Youngstedt és Kripke, 2004a; Foley, 2004; Youngstedt és Kripke, 2004b). Olyan eredménnyel van tehát dolgunk, ahol a szubjektív megítélés nem egyezik meg az egészségesnek, vagy a halálozási mutatók szempontjából kedvezőnek mondható folyamatokkal. Az alvásidő kísérleti fokozása nyomán előálló alvás-töredezettség, délelőtti álmosság, letargia, valamint az alváskorlátozás antidepresszív és inszomnia kezelésében kamatoztatható hatása, mind olyan járulékos bizonyítékok, amelyek alapján Youngstedt és Kripke (2004a) a hosszú alvók egészségének érdekében alvásidejük csökkentését javasolják. A szerzők rámutatnak, hogy a sok alvás felületessé és széttöredezetté teszi az alvásszerkezetet, és vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a töredezett, gyakori, de még nem tudatosuló ébredésekkel társuló alvás nagyobb fokú fáradtságot von maga után, mint a rövid, de folyamatos alvás. Depresszióban ugyanakkor a túl hosszú alváskor megjelenő felületes alvásszerkezet jellemzi már az éjszakai alvást is, de az alvásidő erőteljes csökkentése elmélyíti az alvást, és egyben javítja a hangulatot is. Inszomniában is gyakran alkalmazható az alvásidő csökkentése, mint az alvás minőségét javító és paradoxnak látszó beavatkozási módszer. Úgy tűnik tehát, hogy a sok alvás helyett inkább a jó alvás tekinthető kedvezőnek az egészség szempontjából. Ez összhangban van azzal a kutatási eredménnyel is, amely szerint a szubjektíven rossz minőségű alvás és a fáradt ébredés a szívkoszorúér betegség kiújulásának jelentős rizikófaktora, ami nem tekinthető a depresszió, a vitális kimerültség, az éjszakai légzési rendellenességek (horkolás) hatásának. Ez a vizsgálat tehát nem az álmatlanság és a depresszió, hanem a nem elég pihentető alvás jelentős egészségkárosító hatására enged következtetni (Leinweber és mtsai, 2003). Elképzelhető, hogy a kevésbé pihentető alvás, melynek élettani háttere egyelőre nem tisztázott, illetve különböző okokra vezethető vissza, szubjektíven nagy alvásigény formájában fejeződjék ki. Kiemelendő továbbá, hogy az alvás időzítésének kérdését nem hangsúlyozták e vizsgálatokban, de az idegélettani bizonyítékok arra utalnak, hogy az éjfél előtti alvás, pontosabban az egyéni, belső napszakos ritmus szerinti éjfél előtti (a szubjektív éjszaka első felére eső) alvás testi-lelki regeneráló hatását más napszakban történő alvás nem pótolja (Born és Fehm, 1998). vagyis a jó alvás lehet rövid azáltal is, hogy megfelelő napszakban történik.

Miután nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a hosszú alvás és a nagyobb elhalálozás közötti összefüggést más, esetleg fel nem ismert betegségek okozzák, a rövid és a hosszú alvók személyiségének összehasonlítása önként adódik. E tekintetben már a legkoraibb megfigyelések szerint is több aggodalmaskodás és szorongás figyelhető meg a hosszú alvók körében, míg a rövid alvók optimistábbak és aktívabbak (Hartmann és mtsai, 1972). Egy viszonylag újkeletű kutatás szerint a rövid alvókat enyhe felhangoltság jellemzi (Monk és mtsai, 2001). Ez a különbség paradox módon szintén a hosszú alvókra helyezi a hangsúlyt, hiszen ezek szerint a rövid alvók, annak ellenére, hogy esetükben kimutatható bizonyos fokú kielégítetlen alvásszükséglet (Aeschbach és mtsai, 2001), elégedettek alvásukkal. a hosszú alvók elégedettsége pedig, legalábbis az adatok fényében kedvezőtlen saját egészségükre nézve. Youngstedt és Kripke (2004a) a táplálkozással kapcsolatos hasonlatot tartják a legkézenfekvőbbnek, hiszen az alváshoz hasonlóan az evési szükséglet maximális kielégítése sem kedvező az egészség szempontjából. Fölmerül ugyanakkor egy circulus vitiosus lehetősége is, amennyiben a hosszú alvás, töredezett alvásszerkezetet és részben ennek következtében, részben a pszichológiai hatásoknak és az alvási tehetetlenség miatt kialakuló álmosságot von maga után, amit azután a személy újra az alvásigényének maximális kielégítésével igyekszik kielégíteni. Mindazonáltal korántsem világos, hogy még az említett hatásokat figyelembe véve is miként idézhetne elő a hosszú alvás nagyobb elhalálozást, és az epidemiológiai adatok az okság kinyomozását sem teszik lehetővé. Az összefüggés azonban figyelemreméltó és korántsem kézenfekvő ellenpéldája lehet a szubjektív becslések és az egészség közötti kapcsolatnak, az életminőség-kutatásokban kéz-a-kézben haladó természetének.