A nemzetközi félévre való jelentkezés során több francia nagyvárost is megjelölt, ám egyértelműen tudta, hogy Bordeaux az egyetlen opció, aminek örülni tudna. Arra is nagyon vágyott, hogy egyedüli magyar diákként érkezzen a francia városba, hiszen tudta, hogy ha egy országból többen vannak egy idegen helyen, automatikusan összeállnak, és együtt igyekeznek ügyeket intézni és megismerni a várost. Ő viszont ezt nem szerette volna. Tökéletesíteni akarta a franciatudását, és a saját maga által elgondolt menetrend és programterv alapján kívánta felfedezni a francia tájat. Az órákon is franciákkal akart egy csoportban lenni, hiszen azért választotta ezt az országot, mert az ott élők megközelítésmódját, munkatempóját és módszereit szerette volna jobban megérteni, és a francia diákok közé akart beilleszkedni. Nem beszélve arról, hogy mindenképpen az ESSCA egyetemre szeretett volna bekerülni, hiszen hallott arról, hogy mennyire gyakorlatorientáltak az órák, mennyi vállalati projekten dolgoznak a diákok, milyen pezsgő diákélet van minden egyes kampuszon, mennyire odafigyelnek minden egyes hallgatóra, és milyen fantasztikusak a tanárok. A budapesti kampuszra többször ellátogatott a nyílt napok keretében, hogy belelásson az iskola életébe, és hogy megannyi kérdést tegyen fel az itt tanuló diákoknak az óráikról és a többi kampuszról.

Amint megkapta az értesítést, hogy elfogadták a jelentkezését, és ügyesen azt is megtudta a nemzetközi kapcsolatokért felelős egyetemi ügyintézőtől, hogy csak az ő pályázata került elfogadásra az egyeteméről, madarat lehetett volna vele fogatni. Attól a perctől kezdve úgy érezte, ő már egy francia egyetem hallgatója, és ezzel az érzéssel kelt fel és feküdt le mindennap addig a pillanatig, amíg útra nem kelt.

Amint megérkezett Bordeaux-ba, azonnal az egyetemre sietett. Lakást már jó előre sikerült bérelnie, viszonylag reális áron. Azt nagyon sajnálta, hogy nem egy nyüzsgőbb környéken talált valamilyen lehetőséget, hiszen otthon a belvárosban laktak, ám az némiképp kárpótolta, hogy az ingatlanügynök által küldött képek alapján pont a Garonne folyóra fog rálátni a hálószobájából. Mintegy két héttel ezelőtt az új csoporttársainak Insta-csoportjába is meghívást kapott, aminek végtelenül örült, hiszen már előre megismerhette egy picit a csoport dinamikáját. Kérdezni nem nagyon akart, hiszen arra gondolt, hogy egészen biztosan feltalálja magát, amint megérkezik. Most azonban már alig várta, hogy lássa az új társait, és elkezdődjön a félév. Az iskolába érve teljesen megdöbbent. Nem erre számított. Egy abszolút ízlésesen megtervezett új épületet látott maga előtt. Csak úgy özönlöttek befele a diákok, akik szemmel láthatóan nagyon örültek, hogy újra látták egymást és ismét visszatértek a kampuszra a nyári szünet után. Az épület belülről is tartogatott meglepetéseket. Színek, formák, mosolygó emberek: diákok és nem diákok, növények, hatalmas falfestmény, és ó, a sarokban ott egy zongora is… „Bárcsak leülhetnék és eljátszhatnám a kedvenc Beethoven szimfóniámat!”– gondolta, és már sodorta is a tömeg a hangszer felé. Egy kedvesen mosolygó, ám hihetetlen gyorsan beszélő francia lány megkérdezte tőle (már ha jól értette), hogy nem lenne-e kedve játszani valamit, és kissé félve, de annál gyorsabban leült a zongora elé, és belekezdett a kedvenc V. szimfóniájába. Nem nézett se jobbra se balra, mert hirtelen megszűnt körülötte a világ, így azt sem láthatta, hogy egyre több fej fordult felé és közeledett a zongora felé. Amint befejezte, hatalmas tapsvihar tört ki. Hosszan tapsoltak az ott levők, és csak egy idő után lépett oda hozzá egy fiú, és azt kérdezte: „Te ki vagy? Még nem láttalak itt. A bőröndjeidet elnézve biztosan cserediák lehetsz! A zongorajátékod viszont csodajó! Játssz még kérlek!”

Tilli abszolút elbizonytalanodott. Jó helyen jár? „Ilyen nincs, csak a mesében. Menedzsmentet tanulhatok ilyen környezetben?” Ráült az egyik bőröndjére, és szinte megkövülten nézett maga elé. Egyszerre ugyanaz a fiú termett mellette, aki korábban a zongoránál is megszólította, és arról érdeklődött, hogy mi a gond. Tilli igyekezett minden franciatudását bevetve elmagyarázni, hogy végtelenül boldog, amiért itt van, de sajnos teljesen elveszettnek érezte magát. Nem tudta, hogy hova menjen, hol kezdjen, hiszen egyszerre csak „belecsöppent” az egyetemi élet közepébe. Pierre az örök mosolyával arra biztatta, hogy álljon fel, és az egyik bőröndjét megragadva mutatta az utat a tanulmányi osztályra. Útközben kiderült, hogy egy csoportban vannak, így perceken belül megtudta, hogy hol lesznek az óráik, hol szoktak ebédelni, az órák után hol szoktak összegyűlni, és egy olyan, falra ragasztott listára is felíratta Tillivel a nevét, ami állítólag a hétvégi golftanfolyamra várta a jelentkezőket. Pierre olyan gyorsan beszélt, és annyi sok új dolgot mondott, hogy Tilli a felét sem fogta fel a hallottaknak, és zúgott a feje az információk kavalkádjától. Végre elértek egy nagy tanterembe, ahol a kampusz igazgatója már várta az új tanév diákjait. Tilli ekkor már nagyon bánta, hogy hatalmas bőröndjeivel érkezett erre a napra. Egyedül nála voltak csomagok, a többi lány végtelenül trendi, ám elegáns ruhákban, magas sarkú cipőkben és pici hátizsákkal érkezett. Rajta nyilvánvalóan utazóruha volt, így igyekezett a kíváncsi tekintetek elől elrejtőzve a hátsó sorban helyet foglalni.

Az egyetemre való beilleszkedése igen könnyen ment, mintha az összes csoporttársának az lett volna kiadva, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy ő és a többi cserediák is jól érezze magát, és könnyen beilleszkedjen a csoportba. Tillinek jólesett ez a légkör, és nagyon élvezte, hogy több kurzuson is csak franciákból álló csoportba került. Soha nem tartozott a legextrovertáltabb diákok közé, ám mindig volt saját véleménye, és ezt szerette is elmondani az otthoni egyetemén is. Most a mai órán azonban mondtak neki valamit, amin megsértődött. Éppen a turizmusban alkalmazott piacszegmentálási szempontokat vették sorra az egyik kurzuson, amikor elhangzott az, hogy ő az oktatási turizmusban vesz részt. Miért gondolják, hogy ő „csak” egy turista? Ő komoly célokkal jött Franciaországba, tanulni, fejlődni szeretett volna, és a térséget is nem mint „turista” szerette volna alaposabban megismerni, hanem mint egy „kvázi francia” diák, a francia diákok között „elvegyülve”, velük megbeszélve, amit lát és amit megért a kultúrából. Kíváncsisága azonban nagyobb volt, mint a felháborodása, és az interneten rákeresett, hogy mit is jelent az, hogy oktatási turizmusban részt vevő személy. Ahogy mind jobban pontosította a keresését, egyre izgalmasabb információkra bukkant és egyre inkább csillogott a szeme attól, amit talált. Közben persze elfogyott a lattéja, és csak ült az üres poharával az asztalnál. A kedves kiszolgálólány többször barátságosan és kérdően felé nézett, ám amint látta, hogy ezzel nem jut előbbre, odalépett Tillihez, és megkérdezte, hogy kér-e még valamit. Ám Tilli rá sem hederített, hiszen gondolatai már messzire vitték. A kiszolgálólány picit sértetten megrántotta a vállát és odébb lépett.

Az oktatási turizmus eredetét a Grand Tour-okig vezetik vissza, a 16. század körülre, amikor jómódú fiatalokat küldtek el európai körutakra a tanulmányaik befejezéseként. Az utak egy akár két évig is tartottak, és a diákoknak az volt a feladatuk, hogy fejlesszék nyelvtudásukat, ismerjék meg az európai kultúrát, lássanak bele a politikába. A lehető legszélesebb körű ismeretek elsajátítása volt a cél, mivel hazaérkezve magas szintű pozíciók várták ezeket a fiatalokat. Az első időkben az arisztokrácia tagjai számára álltak nyitva ezek a lehetőségek, később már a jómódú nagypolgárok gyerekei is részt vehettek a körutakon. Földrajzilag nézve az első időkben az angol fiatalok indultak útnak, maga I. Erzsébet királynő is támogatta ezeket a kulturális körutazásokat. Londonból indulva, első útjuk Párizsba vezetett, majd innen utaztak tovább Itáliába, elsősorban Velencét és Rómát felkeresve. Később Pompeji, utána Szicília is felkerült a meglátogatandó városok listájára. Útjukat Svájcban, utána német nyelvterületen folytatták, és a legtöbbször Hollandián keresztül tértek haza. Az angol fiatalok után hamarosan más országok diákjai is megérezték a hosszú körutazások személyiséget és tudást gazdagító, valamint magas hírnevet garantáló jellegét, így ők is útnak indultak. Fontos tudni, hogy a körutaknak Itáliát minden esetben tartalmazniuk kellett, mivel aki ide nem jutott el, arra úgy tekintettek, mintha el sem ment volna. Az utazó diákok ajánlólevéllel és hitellevelekkel utaztak, hiszen abban az időben nem voltak teljesen biztonságosak az utak, így fel kellett készülni bármilyen eshetőségre.

Na hiszen, gondolta Tilli, mire mennék én most egy halom ajánlólevéllel a francia boltokban és éttermekben… dehát az egy másik korszak volt. Beleélte magát az európai körutazásban részt vevő fiatalok helyébe, és hirtelen nagyon vágyott arra, hogy ő is utazgasson, múzeumokba járjon, színházi előadásokon vegyen részt, beszélgessen a helyi lakosokkal.

Az interneten azonban a körutak egy másik askpektusát is megemlítették: az utazgató fiatalok gyakran rossz társaságba keveredtek, kirabolták őket, sokszor azt sem tudták, hol ébredtek, és mit is csináltak az előző este vagy napokban, és gyakran a szerencsejáték is megkísértette őket.

„Ó, hát ilyenre is van manapság is példa! – vélte Tilli. – Látom az otthoni egyetemen, hogy hány cserediák vész el az éjszakai szórakozóhelyek labirintusaiban. Többen be sem tudják fejezni a félévet, mert az idő nagy részét alvással töltik a zsúfolt éjszakai programjuk miatt. El sem tudom képzelni, hogy ők vajon ezért miért mennek külföldre, és miért dobják a sarokba a tanulmányaikat ezért.”

Ahogy tovább fontolgatta ezt, az is eszébe jutott, hogy mind otthon, mind pedig itt Bordeaux-ban sok olyan külföldit lát, akiket mintha nem is érdekelnének a kulturális intézmények: nem látogatnak el sehova, kizárólag a bárokban és szórakozóhelyeken bukkannak fel, vagyis azért utaznak külföldre, hogy igyanak, egyenek, és hajnalig tartó partikba vegyenek részt.

„Persze – gondolkodott tovább Tilli – itt nyer értelmet a velencei és bolognai típusú ifjúsági turizmus koncepciója” – amit a szülei egyik barátja említett egy-két évvel ezelőtt. Próbálta felidézni, hogy mi is hangzott el azon a beszélgetésen. Bolognai típusú turizmusnak nevezte azt, amikor a diákok a bolognai oktatási rendszer keretében egy másik országban folytatnak tanulmányokat, és a külföldi országban töltött idő alapját a tanulás adja. Természetesen ezek a diákok is kirándulnak, szórakoznak, vásárolnak, de a fő tevékenység az oktatásban való részvétel. A velencei típusú ifjúsági turizmust pedig úgy értelmezte, hogy ezek azok a külföldön tartózkodások, amelyek során a fiatalok elsősorban szórakoznak, pénzt költenek, éjszakai életet élnek, és maga a tanulás csak egy „fedősztori”, amely által legtöbbször csak ösztöndíjakat próbálnak szerezni az utazáshoz.

„Na, ilyenből és olyanból is látok eleget – gondolta Tilli és elfintorodott. – Nem szeretnék velencei turista lenni vagy annak látszani. Vajon a tanár, aki rám fogta, hogy oktatási turista vagyok, a turizmus melyik fajtájára gondolt? Csak látja, hogy mennyit tanulok, és minden órára rendesen felkészülök?!” Érezte, hogy nő benne az idegesség. „Beszéljek a tanárral? Vagy inkább hagyjam? Ez számomra fontos, nehogy összemossanak a léhűtő diákokkal!”

Gyorsan rendelt egy pain au chocolat-t. Általában az édesség megnyugtatta, és segített rendezni a gondolatait, amikor azok összekuszálódtak. Ez egy nagy pofon az alakomnak, de mindegy, ez most kevéssé számít, amikor tisztán kell látnom, hogy mit csináljak. Szóljak, ne szóljak, hagyjam, ne hagyjam? Amint az utolsó morzsa is elfogyott, már minden sokkal szebbnek látszott.

Gondolatai gyorsan visszatértek a reneszánsz korban utazgató diákokhoz. Most vette észre a leírásokban, hogy néhány angliai diák még Magyarországra is ellátogatott. Ez igencsak nagy örömmel töltötte el. Büszkén húzta ki magát a székén, mintha mindenki, aki a kávézóban akkor jelen volt ugyanúgy olvasta volna ezt az információt, és tudná, hogy ő magyar! Tovább görgette az információkat, és arra is talált utalásokat, hogy a nagy európai körutakon részt vevő diákok soha nem üres kézzel tértek haza külföldről. Nagy ládákat töltöttek meg olyan műalkotásokkal, kelmékkel, ékszerekkel és finomságokkal, amiket a meglátogatott európai városokban találtak, és amiből mindenképpen haza is szerettek volna vinni magukkal. Egyrészt azért, hogy emlékezzenek az útjaik egyes állomásaira, másrészt pedig, és valószínűleg ez volt a nyomósabb indok, azért, hogy mindenki lássa otthon, hogy ők milyen műveltek, milyen világlátottak, és hogy ezáltal minél befolyásosabb pozícióba jussanak.

Tilli elgondolkodott. Vajon ő mit fog hazavinni? Az egész francia életérzést, a francia emberek kedvességét, az ételek finomságát – és közben szomorúan nézett a pain au chocholat nyomaira az üres tányérján –, a szabadság érzését, azt, hogy itt az lehetett, aki, és nem kellett mást mutatnia magáról, mint otthon sokszor, hiszen itt úgy fogadták el, amilyen. Ezt viszont nem tudja egy ládába becsomagolni, pedig milyen jó lenne… és sóhajtott egy nagyot.

A hazavitt műalkotások között sokszor szerepeltek festmények, nem egyszer magáról az utazó diákról. Tilli szeme felcsillant. „Párizsban már egyszer lefestett egy kevésbé ismert, de nagyon cuki festő a Montmartre-on. Emlékszem, pikk-pakk elkészült a kép, és teljesen visszaadta azt, aki én vagyok. Valahogy még a személyiségem is átsütött ezen a képen, pedig a festő akkor látott először. Egy harmincas, bohókás, álmodozó festő volt, talán még a neve is eszembe jut… Hadrien? Igen, ez az! Hátha találnék valakit itt is, Bordeaux-ban, aki készít rólam egy aktuális képet. Sétálok egyet szombaton a Garonne partján, hátha ott is lesz néhány festő.”

Ekkor kukkantott be Pierre a kávézó ajtaján. Sürgetően nézett Tillire, és nem értette, hogy miért ücsörög olyan nyugodtan, mikor perceken belül prezentálnak egy vállalati projektet nagy előadóban. Látva Pierre riadt szemét, azonnal rájött Tilli, hogy ideje indulnia, fizetett, és rohant is Pierre mellett a kampuszra. A többiek már készenlétben álltak, és várták, hogy megérkezzenek a vállalat vezetői, hogy a kurzus oktatójával együtt értékeljék, a diákok milyen stratégiát javasolnak a cégüknek.

Tilli végtelenül szerette ezeket a projekteket. Otthon hozzászokott a nagy elméleti előadásokhoz és a kitalált példák alapján tartott szemináriumokhoz. Itt azonban ez az egész valami nagyon más volt. Az elméleti órák keveredtek a szemináriumokkal. Amint megtanultak egy elméletet, azonnal átültették a gyakorlatba. Még csak két hónap telt el, de már hat céglátogatáson volt, ennél több vállalati felsővezető tartott a kampuszon előadást, és valós vállalati projekteket kaptak maguktól a menedzserektől. A cégek meglátogatása során annyi kérdést tehettek fel, amennyit csak szerettek volna, és utána a kurzus oktatójának felügyelete alatt dolgoztak a projekten. Döbbenetes volt, hogy itt valós számok, emberek, helyszínek, termékek szerepeltek a projektben, és nem mindig Kiss úr vagy Takács igazgatóasszony xy termékének példáján keresztül kellett alkalmazni, amit eddig megtanultak. Igazi szakmai csodaként tekintett ezekre a feladatokra, és hihetetlen lelkesedéssel dolgozott a témán a csoporttársaival együtt. Érezte, hogy közben a francia nyelvtudása is napról napra fejlődik, és már olyan is előfordult, hogy franciául álmodott egy-egy keményebb nap után.

A prezentáció után az egész csoport együtt ment el egy szórakozóhelyre, hogy megünnepeljék a vállalatvezetőktől és a tanáruktól kapott igen pozitív visszajelzéseket. Tilliék csak óvatosan rendeltek bármit, hiszen másnap is volt egy beszámolójuk, így inkább csak végigbeszélték az aznapi eseményeket, és viszonylag korán hazamentek. Ám több társaság még csak akkor lendült bele a szórakozásba, és láthatóan sok pénzért sok ételt és italt rendeltek, és alig várták, hogy kezdődjön az élő zene. Mielőtt elköszöntek egymástól, Tilli feltette azt a kérdést, ami egész nap nyomasztotta: ugye ti nem gondoljátok, hogy én csak egy turista vagyok itt? Ugye látjátok, hogy milyen fontos a számomra, hogy befogadjatok, hogy együtt csináljunk tanulással összefüggő, de azon túli dolgokat is? A többiek először nem is értették a kérdést. Egymásra néztek, és értetlenül meredtek Tillire. Ő egy picit várt, majd felidézte a reggeli órájukat, amikor az oktató besorolta őt az oktatási turizmusban részt vevő személyek közé. Amint a többieknek leesett, hogy miről beszél, hangos hahotázásra fakadtak. Pierre, aki most is először szólalt meg, így szólt: Tilli, ugye ezt te sem gondolod komolyan, és most csak viccelsz velünk? Egy órán voltunk, ahol a tanár bemutatta a turizmus egyes típusait, amelyek közé az oktatási turizmus is beletartozik. Ha jobban belegondolsz, tényleg oktatási turista vagy, hiszen tanulni jöttél egy másik országba. Ez ennyi. Ne gondold túl. Ekkor Tilli elmesélte nekik, hogy mit hallott korábban a bolognai és a velencei típusú oktatási turizmusról, és azt is elmondta, hogy mennyire rosszulesett neki, hogy őt – véleménye szerint – leminősítették „turistának”, és hogy mennyire fél attól, hogy a tanárok azt hiszik, hogy ő is csak turistáskodni és szórakozni jött ide, úgy, hogy a tanulást leginkább háttérbe szorítaná. Ekkor Pierre komolyra fordította a szót. Tilli, talán te vagy a csapatunk legtöbbet dolgozó tagja. Nézd meg, mennyit dolgozol, és mekkora részét írod te a beadandóinknak. Ezen túl a félévközi vizsgáid is szuper jól sikerültek, én még talán nem is láttam senkit, aki 20/20-at kapott volna egy dolgozatra. Te viszont két tárgyból is maximum pontot kaptál. Ezt a tanárok is egyértelműen látják és értékelik. Hogy merült fel benned, hogy bárki is léhűtőnek tartana?

Tilli elgondolkodott a hallottakon, és máris jobb kedvre derült. Még elköszönés előtt megkérdezte a többieket, hogy ki gondolkodik abban, hogy részt vesz a kampusz tehetségkutató estjén bármilyen előadással. Az egyik lány énekelni tervezett, egy fiú pedig a breaktánctudását szerette volna bemutatni. Így Tilli is nagyobb önbizalommal írta fel magát a résztvevők közé a zongorajátékával.

Hazaérve sokáig morfondírozott azon, hogy akkor ő most tényleg turista vagy nem turista? Már nem voltak rossz érzései a kifejezéssel kapcsolatban, de továbbra sem tudott megbékélni vele. Mindenesetre elfogadta, hogy ez egy szakkifejezés, és el kell fogadnia. Mindenesetre eldöntötte magában, hogy a téli szünetben alaposabban utánanéz ennek a kérdésnek, és átgondolja, hogy nem lehetne-e máshova sorolni a tanulást nagyon komolyan vevő külföldi diákokat máshogyan kategorizálni. Talán ez lehetne a szakdolgozata témája…